Szakítás vagy válás után hány évesen kezdtetek mehint single életet, és mikor találtátok meg az új társatoka, már aki talált?

Így van, #10-es, én szeretem magam, ezért nem maradtam benne a totális nihilben, amit a 13 éves kapcsolatom nyújtani tudott.

Egy nő, mire eljut odáig, (esetemben két) gyerekkel, hogy elege van, és lépni akar, addigra el lehet hinni, hogy MINDENT megpróbált, hogy megmentse a kapcsolatát. De amikor már se intimitás, se közös élmények, se kommunikáció nincs két ember között, akkor ideje elgondolkodni rajta, hogy hogyan akarjuk leélni azt a hátra lévő 40-50 évet, ami még megadatik.

Én nem akartam, hogy a gyerekeim ezt lássák párkapcsolati példaként. Én nem akartam kiégett mártírrá lenni, aki csak a gyerekei miatt nem kötötte még fel magát. Mégis MIÉRT KELLENE együtt maradnom bárkivel is, akivel már nem érzem jól magam? MIÉRT KELLENE bűntudatot éreznem azért, mert - mindkettőnk hibájából - végérvényesen tönkrement, és én ki mertem mondani, hogy - mindketten - jobbat érdemlünk ennél?

A házasság nem tulajdonjog, csupán tartós bérlet. És időnként felülbíráljuk a feltételeket, hogy megfelelőek-e még nekünk. Le lehet élni egy életet sz@rul, meg boldogtalanul is. Te csináld úgy egész nyugodtan. De én pont akkor érezném úgy, hogy életeket teszek tönkre, ha nem lépnék ki abból a kapcsolatból, ami már nem épít bennünket, hanem rombol.

"szeretem mikor az okos hülyéskedik,de mikor a hülye okoskodik azt nem sorry."

Akkor kellemetlen lehet neked tükörbe nézni. Részvétem.

#13:

Nem érted, amit írok, mert nem akarod érteni. Nem az első problémánál léptem ki a kapcsolatból, hanem egy evek óta nem működő történet végére tettem pontot.

Nem azért léptem ki, mert jött egy jobb. Hanem azért jöhetett valaki, mert már nyomokban sem volt köztünk semmi valódi.

A nők adják be a válások 75%-át, legtöbbször azért, mert a pasik félred*gnak.

Lelkiismeretfurdalást pedig ahogy màr írtam, NEM érzek. Nincs miért.