Mit tennél ebben a helyzetben?

Elég hányatott gyerek és fiatalkorom volt, 4 rossz kapcsolat, amiből kettő közvetlen, egy pedig közvetetten a családi hátterem miatt ment tönkre, nem is volt olyan exem, aki ne bántalmazott volna. Minden esetben én szakítottam.

Aztán megismerkedtem a jelenlegi párommal, akivel össze is házasodtunk, ő szerette volna nagyon, én csak egy kis stabilitást szerettem volna az életembe, hogy ne lakásról lakásra hányódjak egy kisbőrönddel nyugdíjas koromig. Korábban ugyanis így telt az életem, gyerekként az intézet fenyegetett, felnőttként a hajléktalanság. Többet költözködtem egy év alatt, mint átlagember egy élet alatt.

A párommal már az elején is voltak problémáink, de betudtam annak, hogy nehezen viseli a megélhetési problémák viszontagságait. Aztán szép lassan hozzászoktam a szeszélyeihez. Nem iszik, nem k.vázik, nem függő, csak épp semmit nem lehet vele megbeszélni, ill a sajátjaként kezeli a magánéletem. Tudom, hogy ez is a bántalmazás egy formája, de az eddigiekhez képest a legkevésbé súlyos.

Annyira szerettem volna normális életet, tanulni, dolgozni, és nem éhenhalni a híd alatt valahol, hogy úgy gondoltam, ezt a kompromisszumot el tudom viselni. Anyukám is azt mondta, normális férfi nincs, ha nem ver és nem iszik, már jó ember, a házasság pedig biztosíték arra, hogy nem tesz ki a hóra egy bőrönddel, ha rossz napja van, van idő kiépíteni a megoldásokat válás esetén.

25 vagyok, de lélekben 90-nek érzem magam. Már beletörődtem, hogy soha nem lesz gyerekem, meg normális életem se. Szándékosan kerülök mindenkit, aki kedves hozzám (meg azt is, aki nem), mert nem akarom, hogy fájjon a hiányuk.

Összebarátkoztam egy fiatal sráccal, sokat beszélgettünk, és mindjobban rádöbbenek, hogy egy szerencsés korombeli még csak most kezdi az életét, nekem meg már csak befeküdni a sírba. Megmondtam neki, kerüljük el egymást, nem akarom, hogy bárki is hiányozzon, nem akarok kedvelni senkit, minek olyasmivel foglalkozni, ami nekem már elérhetetlen távolságba került.

Sírni tudnék, mikor látom, hogy mások előtt még ott az élet, én meg kerülöm a boldogság formáját, mert utána minden sokkal jobban fáj.

Egyetlen lélek sincs ezen a Földön, akivel megbeszélhetném a problémáim (akár a valósakat, akár a nemlétezőeket).

Ma amikor beszélgettünk, kétszer fakadtam sírva, hogy valaki egyáltalán megkérdi, jól vagyok-e, és inkább megkértem, a jövőben kerüljön el.

Van még bármi megoldás itt?

-lány-