Miért gondolkoznak a nők már olyan fiatalon családon?

hát öcsém, 38 vagyok, és bizony simán lemegyek spárgába.

2 éve szültem.

ja, vigyáztam/vigyázok magamra.

mondjuk a fejem az ronda.

tehát öreg vagyok, főleg szülési, nőgyógyászati, dns-es:) és egyéb szempontokból.

még jó, hogy sem az orvosom, sem én nem így gondoltam, amikor 35 évesen gyereket vállaltam.

Igazából a szülés nagyon egyéni dolog, van, akinek pl. soha nem lehet gyereke, van, akinek fiatalon is nehéz, van, akinek idősebb korban is könnyű, más életkorban kezdődik a változó kor is, számít, ki milyen életmódot él. Anyai nagyanyám 20 évesen szült, és elájult szülés közben, anyámnál meg ilyen probléma nem volt, engem 25 évesen szült, tesómat 5 és fél évvel később.

Egyáltalán nem valóságtól elrugaszkodott dolog az, hogy valaki huszonévesen családra vágyik, nyilván nem azonnal friss kapcsolatba.

"szeretnék még azért élni is."

Azért szeretnék fiatalon (a huszas éveimben) gyereket, mert nem gondolom, hogy a szaporodással véget ér majd az életem. Szeretnék a gyerekemmel, gyerekeimmel, még az unokáimmal is játszani, programokra járni, időt tölteni velük, nevelni őket és aktívan részt venni az életükben. Nem akarok a terhükre lenni, hogy huszonévesen már a demens anyut kelljen pelenkázniuk vagy kórházba hordaniuk, nem akarom az általános iskolás vagy kamasz gyerekemet lelkileg tönkretenni a klimaxos hangulatváltozásaimmal és hisztimmel, nem akarom, hogy az unokáim már csak vegetáló múmiaként lássanak a kórházban, csövekkel minden testnyílásomban.

Én 25 évesen mentem férjhez, 27 voltam az első gyerek születésekor, 30 vagyok most, nemsoká születik a második.

Miért akartam így... mindig vágytam családra. Élni éltem 16-26 éves korom között elég aktívan (értsd: buliztam, járkáltam a haverokkal minden felé, fesztiváloztam stb), mondjuk ebből 21 éves koromtól már a (későbbi) férjemmel együtt. Egyszerűen akkorra úgy éreztem, hogy most már jöhet az a rész, hogy lehiggadok és családozok. A férjem detto, pedig ő másfél évvel fiatalabb, mint én. Nem is bántuk meg egyébként egy percig sem, nyilván nem jönne a második, ha megbántuk volna.

Amúgy meg nőként az is ott van a képletben, hogy nem biztos, hogy annyira szerencsés a végletekig húzni a dolgot, mert aztán mi van, ha nem jön össze, mire rászánnád magad, vagy éppen ott állsz 35-37 évesen pasi nélkül... szóval mi annyira azért nem érünk rá ezzel, mint a férfiak, hogy jó az 40 fölött is, addig meg bulikázzunk. 40 fölött lehet már meg se fogan az a gyerek, ha meg mégis, több az esély mindenféle problémára, nehezebb a terhesség, arról nem is beszélve, hogy milyen király 60-hoz közeledve megpróbálni megérteni meg kordában tartani egy-két kamasz gyereket (mondjuk ez az apa korára is érvényes).

Mindemellett mondjuk én se akartam mindenáron 30 alatt szülni, úgy voltam vele, hogy ha úgy alakulnak a dolgok, hogy adottak lesznek hozzá a feltételek, jó lenne az elsőt azért még akkor összehozni. Úgy alakultak. És azóta se érzem, hogy bármiről is lemaradnék egyébként a gyerekem miatt.

"Azért szeretnék fiatalon (a huszas éveimben) gyereket, mert nem gondolom, hogy a szaporodással véget ér majd az életem. "

szerencsés vagyok a gyerekemmel, mert nagyon jó kisfiú. de ha tudtam volna, mivel jár a gyereknevelés (felelősség, 0 öntudatlanul töltött idő, stb.), esküszöm, 40 felett szültem volna. és akkor is csak egy felet.

minden gyerek 3 évet öregít egy nőn. szülsz 2-3-at, és máris nincs kedved gyerekes 30-asként "kiélni" magad.

az egészséges és jólnevelt, jó természetű gyerek is leszívja az embert. hát még egy beteg, problémás.

én legalább tutira "kiéltem" magam 35 éves koromig, bármit is jelentsen a "kiélés". most már csak a családomnak élek, nincs igényem a rosszalkodásra.