Hogyan lehetnénk boldog pár?

Tudom, nagyon hosszú, de kérlek adjatok tanácsot!

A Párommal március óta vagyunk együtt. Sajnos neki nagyon sok munkája van, azon túl is vannak elfoglaltságai, ami azt jelenti, hogy sokszor este 8-9 mire hazaér. Nem lakunk együtt, Nekem van egy kis gyerekem, akivel maximálisan elfogadták már egymást. Heti kétszer ha találkozunk, azt is este fél 9-9 után és még jut ránk egy vasárnap délután. Aztán ennyi volt a hét és indul újra. Ő nem az az érzelgős fajta, én viszont -mint Nő meg pláne- sokkal inkább lelkizősebb vagyok. Este, mikor oda ér, már tök fáradt, lezuhanyzik, bebújunk az ágyba.

Az egyik problémám, hogy pont akkor érkezik, amikor a kislányom vagy már pont elaludt, vagy még ébren van, ezt nem lehet kiszámítani, és sokszor feszült vagyok amiatt, hogy lesz e hiszti, hogy még ki akar jönni Hozzá is a kicsi lányom vagy elfogadja, hogy alvás van, felébred-e, stb. :-(

A másik, hogy amiatt, hogy fáradt, alig tudunk beszélgetni. Én is fáradt vagyok, dolgozom, aztán megyek az oviba, onnan meg ami mindenki másnak, főzés másnaponta, játék, fürcsi, vacsi, altatás.

Amikorra odaér, már felhúzom magam sajnos, hogy még mindig nem ért ide, megint milyen késő van és tudom, hogy megint nagyon fáradt lesz. Ez azért is esik rosszul, mert amúgy egész nap emberekkel foglalkozik, akikre figyel és miért pont mi vagyunk azok, akiknek már nem marad hely a buksijában és amit írok neki nap közben, arról gőze sincs este, amikor valamiért szóba hozom, ez nekem nagyon rosszul esik.

Egyetemre is jár a sok minden más mellett, így még az is viszi néha a péntek és szombati napot (ez nem minden hétvégén van).

Emellett maszek alapon emberekkel is foglalkozik, amit hétköznap is csinál, ez van kb. vasárnap délelőtt.

És akkor vasárnap délután kb 3tól meg vagyunk mi (már már mint egy beiktatott program -néha így érzem-).

Alig tudunk beszélgetni. Én érzem, hogy bennem sok kérdés merül fel, és el is mondom neki, amit problémának érzek, hogy hogyan tudnánk esetleg változtatni rajta, ő mit gondol, de mire ide eljutunk már kb fél 10 van. És hát gondolhatjátok, hogy mennyire tudjuk ezeket nyugodtan megbeszélni, hogy jussunk is valamire, mert hulla fáradt mindkettőnk.

Terveztem, hogy menjünk el egy wellness hétvégére valamikor, de nem tudja megmondani két hónapja, hogy mikor is tudnánk menni, hisz ő van betáblázva. Testvéremnél kisbaba született, hívtam sokszor, hogy jöjjön velünk, ő nem ér rá. Mentem egyedül. Kértem, menjünk fel együtt, még mindig nem jutottunk el oda, augusztus óta, hogy együtt menjünk fel. Miért ilyen? Neki ezek ennyire nem fontosak?

Pont ma mutattam be reggel anyuéknak. Azon gondolkodtam, hogy ha nem lennénk neki fontosak, nem mondta volna, hogy szívesen találkozna velük.

Mégis mit csináljak? Próbálom elviselni, hogy ennyi ideje van csak ránk, de közben érzem, hogy haragszom is rá emiatt, hogy miért nem lehet ezen változtatni. Semmit nem tudunk megbeszélni. Elvileg közös gyereket akarunk majd, de egyelőre olyan messze vagyunk tőle így 8 hónap együttlét után is, mint Makó Jeruzsálemtől. Én 30 éves vagyok, ő 40, vagyis nem vagyunk kamaszok, akik ne tudnának kommunikálni, de mégis ezt érzem, hogy nincs meg a közös nyelv. Nem kérdezi meg, hogy ekkor vagy akkor ide kellene mennie, mit szólok, miközben én próbálom akkor elintézni a dolgaimat, amikor neki is programja van, hogy aztán együtt lehessünk.

Hogy lehet ezt a hullámvölgyet túlélni? Nem akarom megszakítani a kapcsolatunkat, annál sokkal többet jelent nekem ez, de hiába mondtam már el többször, hogy próbáljon több időt szakítani ránk, mert ez így nagyon kevés, egyelőre semmi változás. Viszont a kicsi lányommal kedves, aranyos, játszanak együtt, tehát ilyen szempontból, nem szólhatok semmit.

Azt is elmondtam, hogy nekem több ölelésre, puszira van szükségem, azt mondta, ezen is próbál változtatni, de egyelőre nem érzem, hogy több lenne ezekből.

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a sok hosszú irományt és segítetek, hogyan legyünk boldog pár, boldog család!

Köszönöm!