A szülői elvárások befolyásolhatják a saját érzelmeinket?

Barátommal lassan már 1,5 éve együtt vagyunk; 22 éves vagyok.

Miután szüleim először találkoztak vele, öcsémnek mondták, hogy nem értik, hogy tetszhet nekem. Később nekem is elmondták véleményüket, nem szeretik, ha elmegyek a családjukkal valahova, mert minek ennyire lekötni magam, nyaralni menni velük. Minden egyes találkozásuk után azt kapom, hogy hogy néz ki, gondolkodjak el, nézzem meg az apját... . Legutóbb egy hete volt ez a téma, amikor kifejtették, hogy miért nem örülnek, hogy náluk szeretnék lenni 2 napot. Kitalálták, hogy én csak sajnálatból vagyok vele együtt és majd emiatt hozzá is megyek. Nézzek tükörbe, hogy én hogy nézek ki hozzá képest. Közbe meg azt mondták, hogy nekik nem szimpatikus és én lehet megelégedek vele is, de nekik akkor se jön be. Kicsit ellentmondásos mert ha nekem megfelel akkor miért nem fogadják el és hagyják hogy nekem jó legyen?? Nyitott a világ miért kell nála leragadni, és elmenni hozzájuk, nekem csak az tetszik benne, hogy sokan vannak a családjukban. Nem tudják, milyen világképe lehet, de csak tanul, dolgozni nem akar.

Ezek a vádak nem igazak, hiszem ők nem is ismerik őt, amit be is ismernek.

Az a probléma, hogy ők a külalak alapján ítélik meg ami pedig szubjektív, mert semmi baj nincs vele, nem csak nekem tetszik... na mindegy

Már három napja ezen rágódom, mert sajnos vagy nem, de nekem fontos volt mindig hogy megfeleljek a szüleimnek. Korábban is előfordult, hogy mondtak valamit pl. szakállára, akkor én elkezdtem neki mondani ugyanazt a véleményt, jó az pont egyezett. De ez hogy nem passzolunk össze stb., amióta bemondták és nem tudom eldönteni hogy én saját magam mit gondolok. Már volt ebből komoly beszélgetésünk, hogy ő már mennyit változott miattam és többet nem igen tud. És ha én nem tudom így elfogadni, akkor sajnos nincs jövője a kapcsolatnak. Nekem per pillanat nincs amiben megváltoztatnám, talán az érdeklődési kör.., de közbe folyton bennem van amit szüleim nyomatnak, hogy jobb való nekem.

Ezzel a mostani beszólásukkal, hogy szánalomból vagyok vele együtt nagyon megbántottak, pedig mondják, hogy ezzel nem engem akarnak bántani, csakhogy pont így tudnak a legjobban megsérteni. És elgondolkodtam, hogy van e valóságalapja ennek amivel vádolnak de nem tudok rájönni vagy lehet csak nem akarok a szívem mélyén, mert tényleg csomószor mondtam neki, hogy ezt így kéne azt úgy akár külalakban is, de aztán odafigyelt ezekre és utána már minden rendben volt. Szóval volt valami igazság benne amit mondtak szüleim(nem tetszik nekem se), de természetesen nem így ahogy ők gondolták.

Persze vannak tulajdonságok amik nem tetszenek egy párkapcsolatban egymáson, de ezeket el lehet fogadni és együtt élni vele.

És már ott tartok, hogy megyek az utcán, hogy na ez az ember megfelelne nekik, jobb lenne?

Nem tudom mit tegyek. Nem tudom a szüleim mit akarnak elérni ezzel, de nyilván, hogy legyen vége a kapcsolatnak, csak ezzel a folytonos lelki nyomással már nem tudok mit kezdeni. Már nem tudom, hogy mi az amit magamtól úgy igazán a saját véleményemből gondolok és mi az amit csak az ő nyomásukra.

Tudnátok valami segítséget adni, akár módszert, amivel kicsit rendszerezhetném a gondolataimat, hogy tisztán lássam a dolgokat?

Járt már valaki hasonló cipőben?

Mi a véleményetek a szituációról?