Vajon a parom idegbeteg? Mitcsinaljak vele?

Egyszer vita közben a térdére csaptam, erre a földhöz vágta a telefonomat. Ez még tslán belefért volna. Legközelebb amikor volt egy újabb vitánk, felugrott, nekem rontott, teljes erejéből megrázott, majd kifelé rohant, visszafordult és rávágott a nappali üvegajtajára. A szemközti falig repültek a szilánkok. Ha fél méterrel arrébb állok, a képembe kapom az egészet. Ő később nem tudta, mi bajom van, hiszen nem megütött, csak megrázott és csak az ajtóra vágott rá, én meg milyen szemét voltam, mert nem érdekelt, hogy vérzik a keze. Akkor szakítottam vele, de nem tudtam egyedül fenntartani a házat és fél év múlva újra összeköltöztünk. Kb. 1 év múlva egyszer autóval eltévedtünk, azt mertem mondani, hogy na, ez is miattam van, mire elkezdett üvöltve száguldozni és leverte a kezével a visszapillantó tükröt. Iszonyatosan rettegtem, nem tudta mit csinál, szerencse, hogy nem forgalmas helyen jártunk, össze-vissza rángatta a kormányt. Elképzeltem, hogy mit élnének át a gyerekeink, ha volnának. Ugyanazt, mint ő gyerekkorában. Rájöttem, hogy nem tudom megmenteni. És elhagytam. Életem legjobb döntése volt.

A férjem a tökéletes ellenkezője. Imádtam a nyugalmát, hogy soha, de soha nem veszíti el a fejét, hogy sosem kellett félnem tőle. De ahogy vénülök, rájöttem, hogy ennek is meg vannak a határai. Ő meg már olyan békés, hogy soha senkivel nem konfrontálódik. Emiatt gerince se sok van. Mindenkivel jóban van. Soha de soha senkivel szemben nem védett meg. És már tudom, hogy nem is fog. Se anyóssal szemben, se mással szemben. Erre is rá lehet ám menni. De azért százszor inkább ez, mint az az idegbeteg állat, aki tény, hogy bárkinek nekiment volna, ha bántani akart volna engem.