Megbocsátanád a barátodnak hogy nem mondta el hogy rákos és a kórházban kellett megtudnod?

én csak azt nem értem, hogy nem lehet észrevenni ha beteg. én éltem együtt rákos beteggel, végignéztem a betegségét a haláláig. lehetetlennek tartom, hogy ne vegye észre valaki. úgyhogy első olvasásra azt mondanám hogy kamu.

de ha megpróbálom elfogadni, hogy nem kamu és szeretet meg törődés is van a kapcsolatban, akkor azt mondanám, hogy megbocsájtanék. én megértem hogy rosszul esik. nekem is rosszul esne hogy nem bízik bennem, nem akarja megosztani a bánatát, de 100% hogy túltenném magam rajta. akkor minek terhelném még azzal, hogy sértődősködök? eleve ha egy ilyet megtudnék a barátomról, az lenne az első gondolatom hogy milyen k szar lenne nélküle, mi lesz vele, meggyógyul-e, olyan fiatal, hogy történhetett pont vele ilyen, mennyire lehetett rossz neki egyedül stb.

szerintem eléggé önzőség és egoista dolog a saját sértettségére gondolnia az embernek akkor, amikor a másik konkrétan haldoklik. most csúnyán mondva szerinted az a legnagyobb gondja, hogy neked milyen? nyilván ha szeret akkor érdekli, meg nem akarja hogy rossz legyen neked, de ha jobban belegondol az ember, hogy min megy át a másik, akkor az értelmesebbje inkább csak segít neki meg támogatja ahogy tudja.

az meg alap, hogy megkérdezi az ember, hogy miért nem mondta el. lehet nem vagy elég megértő vagy segítőkész, figyelmes, úgy érzi nem szereted, elhagyod ha megtudod, megnehezíted az ő helyzetét is, sok minden lehet.

Kérdező, te belegondoltál már a kedvesed helyzetébe, a sjaát röhejes önzőségeden és sértdöttségeden túl?

El tudod képzelni, milyen rohadt nagy teher ez NEKI is, örökös rettegés, és iszonyú lelki kín, hogy mégis HOGYAN közölje veled.

Tudod, ez nem olyan, hogy "kösz, jó napom volt, rákos vagyok", hanem először bevallani MAGÁNAK, elfogadni, hogy beteg, lehet meghal 30 évesen, és aztán azno agyalni, hogyan mondja el a családtagoknak és neked, hogy minél kevésbé roppanjatok össze.

Én is haragudnék rá, nyilván, de nem a nyávogó, hisztis dedóst játszanám, hanem próbálnék azon lenni, hogy legalább mikor otthon van, jól érezze magát.

Terelném a figyelmét, ha kell, beszélnék róla, stb.

De neki valóban jobb lenne, ha elhagynád, legközelebb talán olyasvalakit talál, akivel megbeszélheti a dolgokat - mert az is eléggé árulkodó, hogy MIÉRT nem mondta el.

Ez nem ilyen egyszerű. Gondolom nem voltál még kapcsolatban daganatos beteggel. Elég nagy lelki erő kell ahhoz, hogy fel tudd dolgozni és meg tudj békélni ezzel. Nagyon nehéz ezekről a dolgokról beszélni és szembesülni az igazsággal. Nem gondolom, hogy azért nem mondta el mert nem jelentesz neki semmit, lehet csak nem tudott beszélni róla. Gondolom nem műtötték meg, csak kemót kap. Annak is megvan az oka.

Nem könnyű senkinek szembenéznie azzal, hogy meg fog halni és nem könnyű róla beszélni sem.

Szerintem kérdezd meg, hogy akar-e róla beszélni és mondd meg neki, hogy mellette állsz csak többet ne titkolózzon. Ez nem rólad szól, akkor sem ha rosszul esik és megbántott ezzel. Arra van most legkevésbé szüksége, hogy téged békítgessen...

21-es. Igen, sajnos van olyan,hogy nem lehet észrevenni,hogy beteg. Vagy ha észreveszi is, ha nincs diagnózis bárminek betudhatja. A férjem 28 évesen daganatos beteg lett. Agydaganata volt. Fél évig! jártunk mindenhová kivizsgálásra,sehol nem derült ki mi is a baj. Fájt a feje, gyakran hányt,lelassult...utólag már pontosan tudom a jelek alapján,hogy mind-mind a daganatra utaló tünet volt, de persze senki nem küldte el egy CT-re, MR-re.

9 évig küzdött a betegséggel, többszöri műtét, sugárterápia több formája, kemoterápia, alternatív terápiák tömkelege.

Aki azt mondja a kérdezőnek,hogy duzzogva fordítson hátat amiért nem vallotta be a betegségét a barátja vélhetőleg nem élt még át hasonló helyzetet. Sosem tudna elszámolni a lelkiismeretével ha magára hagyná. A lelkizés majd jöhet, és természetesen menjen is, ha olyan állapotban lesz.