Hosszú kapcsolat - elbizonytalanodás - szünet, szakítás. Járt már valaki így?

Jó hosszú lesz, köszönöm annak, aki elolvassa. Leginkább annak örülnék nagyon, ha olyanok (is) hozzászólnának, akik esetleg már voltak hasonló cipőben.

Párommal 10 és fél évig voltunk együtt. A kapcsolatunk minden szempontból jó volt, rengeteget beszélgettünk még évek múltán is, közösen láttuk a világot, ugyanazok voltak a terveink mindig is (a komoly tervek is). Nem veszekedtünk, nem féltékenykedtünk, mindkettőnk megkapta a maga szabadságát és az önállóságát. Aztán két hónappal ezelőtt a születésnapja (betöltötte a harmincat) után hirtelen megváltozott. Elbizonytalanodott, de nem tudta megfogalmazni, hogy pontosan mi a baja. Én persze álltam leforrázva, mert ennek nem voltak jelei (azóta ezerszer végiggondoltam már az elmúlt évet, tényleg nem volt jele). Megpróbáltam ami meg lehetett (nem csúsztam-másztam, de megtettem amit férfiként meg lehetett), voltunk együtt ezekben a hetekben, hagytam magára pár napra, de semmi sem segített. Egyszerűen annyira fel volt spanolva, hogy se aludni, se enni nem tudott már (mindezt úgy, hogy nem történt semmi, csak elmentünk színházba, moziba, kirándulni, beszélgettünk ha együtt voltunk, de semmi sem segített). Végig olyan(ok) volt(unk) ebben a két hónapban, mint akik egy kicsit mindig álarcot hordanak, színészkednek. Nem nagyon, de egy picit mindig. Semmit sem haladtunk előre.

Végül ő határozottan kérte, hogy most menjünk külön, mert ez így nem fog menni. Az utolsó este pedig kértem tőle egy nagy szívességet: üljünk le, vegyük le az álarcokat és teljesen őszintén beszéljünk, úgy, mint régen, mint a két hónapos s*zar előtt bármikor. És sikerült, olyannyira, hogy bő 3 órát beszéltünk és természetesen, magától végre megfogalmazódtak a gondok, kézzelfoghatóan.

Egyszerűen volt egy szar évünk (sok munka, mert már nagyon hajtok a saját házra és már kézzelfogható közelségben van), mellette volt egy kis eü gondom, ami miatt fájdalmaim voltak és emiatt nem voltam túl jó kedvű, így összességében teljesen ingerszegény volt az egész év, nem történt semmi közös élmény. (nyaralni voltunk kétszer, de semmi más. csak a szokásos helyeken ettünk, szokásos moziban moziztunk, de nem történt semmi emlékezetes). És ő teljesen elbizonytalanodott itt a gyerekvállalás, közös ház, igazi felnőtt élet kapujában, hogy valóban ezt akarja-e. Mint a kezdeti zavart követően végül kiderült, az érzései nem múltak el, de totális a káosz a fejében.

Így én hazaköltöztem és magára hagytam. Nevezhetjük szünetnek, nevezhetjük szakításnak, mindegy. Megbeszéltük, hogy ezt most arra használja, hogy lenyugodjon és helyre tegye kettőnket. Ha kell és úgy érzi máshogy nem megy, akkor elmegyünk párterápiára. Leül és végre összeszedi hogy mire vágyik, min szeretne változtatni, mik a céljai. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja, másnap írt, hogy tényleg így cselekszik majd. Örültem, de udvariasan lezártam a beszélgetést, mert most nem ennek van az ideje, akkor legyen egyedül ha erre van szüksége.

De. Emberből vagyok, ráadásul szerelmes emberből. Az, hogy nem beszélünk, nem kommunikálunk, számomra maga a pokol - de várok rá (hisz mi mást is tehetnék). Tiszteletben tartom, hogy most ez van, erre van szüksége.

Mert -és ez fontos- alapvetően nem hiszek a szünetekben a kapcsolatokban. Tényleg nem. (épp ezért tekintek erre inkább szakításképp). De higgyétek el, jelen esetben nem volt más megoldás, annyira össze van zavarodva, hogy az udvarlás, közös programok és nagy megbeszélések inkább csak fokozták a bajt. Ezt azért írtam le, mert ilyenkor általában az jön, hogy a szünet csak egy gyáva módja a szakításnak, de most nem erre vagyok kíváncsi. Sőt, magam is így gondolom.-

Szóval szerelmes vagyok, meg lelkis, és nem tudom, hogy ez az őrlődés, amiben vagyok, meddig tartható. Mert csak úgy van értelme, ha tartom magam, nem keresem (egyáltalán). De meddig várjak, és mikortól szívatom már saját magam feleslegesen. Nyilván ami x idő alatt fészkeli be a fejébe magát, az nem fog pár nap alatt eltűnni. Le kell tisztázódni a dolgoknak, éreznie kell, hogy nem vagyok ahhoz, hogy hiányozzak. Ezt mind megértem - csak a szívemnek elfogadni nehéz, hisz iszonyatosan hiányzik.

Szóval aki volt már hasonló helyzetben, ne adj isten hosszú kapcsolatban (mert egész más ugyanez a felállás 1-2 év után), az megoszthatná velem a tapasztalatait. Mert én most még tartom magam, az érzéseim nem változtak, egyelőre mégúgy nézek erre a helyzetre, hogy ez "csak" egy probléma, amit meg kell oldani. De nem tudom meddig vagyok erre képes, meddig leszek erre képes. Várjak az örökkévalóságig, vagy tűzzek ki (magam előtt, nem neki) egy időpontot (nagyjából 2 hónapra gondolok), amíg ha nem keres, akkor ültessem le és vágjam el a megmaradt szálakat és elköszönjek végleg? Vagy hagyjam, ha kell, akkor örökre? (csak ebben az esetben mindig ott lesz bennem, hogy várom és mi lesz ha...).

Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta és válaszol.