Miért nem képesek sokan kilépni a rossz házasságukból?

Jelen. Olyan albérletárak vannak Pesten, hogy nem tudok lelépni egyedül két gyerekkel. Van állásom, sosem tartott el a férjem, minden dolgot a lakásban és a gyerekek körül én csinálok, tényleg, a vásárláson (alkalmanként) kívül semmiben nem vesz részt az életünkben, de nem tudok a fizetésemből albérletet, rezsit, gyerekcuccokat, ebédbefizetést kitermelni, pedig van másodállásom is. Nem megy. Ha a házunkat eladnánk, abból pedig nem lehet venni két otthont, mert csak tizenpár milliót ér.

Ennyi.

"Aztmondja,hogy befásult,lusta lett,képtelen volt változtatni"

Igen, ezek miatt.

Mert reményeket ébreszt egy új nap, egy jól sikerült este, hogy a saját szülei neveljék továbbra is a gyerekeket ne idegenek, összeköt millió apró szállal a közös múlt, a felépített egzisztencia, mégha csak egy mások szemében vacak lakásról is van szó.

A válás általában azok lehetősége akiknek van hova menni vagy már nincs vesztenivalójuk.

Ahogy a jót meg tudja szokni az ember, úgy a rosszat is meg lehet. Létrejön egy motiválatlan, depresszív, nyomott lelkiállapot, ami idővel állandósul és félig-meddig zombi-üzemmódban mímeli az életet a delikvens. Úgy van vele, hogy "nekem ez a sorsom, beletörődtem".

Nagyon nehéz motivációt szerezni ilyen helyzetben, megtalálni a kitörési pontot, emiatt sokan csak megrekednek az ábrándozás szintjén - mert azért legtöbben elképzelik, hogy továbblépnének, de a valóságban tenni mégsem tudnak érte. Meg sokan úgy vannak vele, hogy benne vagyok egy biztos rosszban - nem biztos, hogy ha a bizonytalant választanám, azzal jobban járnék. Az is tartogathat bármilyen mellékvágányt.