Normális, ha frusztrál az anyagi függés?

A férjem a csalàdfenntartó, ameddig végzek a tanulmányaimmal. Ameddig ő tanult, 2 èvig meg fordítva volt, szóval nem lehúzásból vagyok vele. Nekem kamaszkènt nem volt lehetőségem tanulni, most tudtam csak elkezdeni, ezért nincs mèg végzettségem.

Dolgozom iskola mellett, de a férjem nem engedi, hogy bàrmit is fizessek (a rezsi-lakbér fix, mindig ugyanannyit fizetünk, így egyeztünk meg a tulajjal anno), egyedül az élelmiszerbe szoktam befizetni. Ill a sajat dolgaim természetesen magam veszem.

Külföldön élünk, heti egy nap diákmunkával annyit keresek, hogy havonta ruhára, cipőre költeni rengeteg lenne (400€), egyedül fenntartani magam belőle viszont nem tudnàm.

Nem attól félek, hogy elhagy, nem olyan, csak attól, hogy bàrmikor bármi történhet vele, ès egyedül maradok.

Màr arra is gondoltam, hagyom a fenébe az iskolàt (még 2,5 év), visszamegyek teljes munkaidőbe, de akkor soha nem leszek előbbre, a kasszàból kéne nyugdíjba menjek is.

Az, hogy hazamennék a csalàdomhoz, nem opció sajnos.

Emiatt soha egy fillért nem merek magamra költeni, mert olyan érzés, mintha annak akarnám mutatni magam, ami nem vagyok, normàlis anyagi hàtterű nőnek.

Tudom, házasság, közös vagyon, èn is erőn felül támogattam, amikor tanult, akkor meg azért nem költöttem magamra, mert kettőnk helyett tettem félre a megtakarítàst, illetve fizettem az ő dolgait is, mert nem tudott dolgozni, csak ösztöndíja volt.

Szóval, nem merek magamnak venni semmit, kezdve a reggeli kávétól egészen a télikabátig, amire viszont már tényleg szükségem lenne.

Jogos ez valahol?