Szakítanom kéne vele, vagy csak én reagálom túl?

Sziasztok! Hatalmas szükségem van a tanácsaitokra, mert jelenleg nem tudom mit kéne tennem.

A barátommal több, mint 1 éve vagyunk együtt, fél éve élek vele. Nagyon sokáig dolgozik, reggel 8-kor elmegy, és csak este 8-10 között ér haza. A nyár során én végig otthon voltam (diák vagyok, semmi extra dolgom nem volt) ő pedig egész nap dolgozott. Én addig rendben tartottam a lakást (mostam, teregettem, vasaltam, takarítottam, főztem). Amikor hazaért, nem volt sok kedve hozzám. Néha megnéztünk egy-egy filmet, de ennyi. Mérlegeltem a helyzetet. Nekem alapból rengeteg fizikai kapcsolatra lenne szükségem (ölelés, csók), amiből korántsem kapok eleget. (A szexről ne is beszéljünk. Max. heti 1-2, az sem túl fenomenális...) A barátaira bármikor áldoz (pénzt, időt), rám alig. Megszokottá vált neki, hogy én otthon várom. Olyan, mintha én is a ház tartozéka lennék. Sokszor nem tartotta be az ígéreteit. Amikor beteg volt, akkor folyamatosan ápoltam. Kb. 1 hónapig én adtam rá zoknit, cipőt. Most én vagyok hasonló helyzetben és szinte semmit sem tesz értem. Jelenleg 3 napra egyedül hagyott a lakásban üres hűtővel és feldagadt arccal. Sokszor lelépett, amikor szükségem lett volna rá. Nem támogat lelkileg sem. Ha napokra elmegy, szinte egyáltalán nem keres, max. napi 1x felhív. Ha itthon van, nem keres egész nap. Elmegy reggel, hazajön este. Úgy érzem, nem vagyok fontos neki. Már régóta gondolkodom, hogy véget kellene vetnem a kapcsolatnak, viszont... Nem elhanyagolható néhány tényező. Kezdődik a suli, és nekem is több dolgom lesz, ő pedig talán egy kicsit korábban ér majd haza. Szerelmes vagyok belé (ezért vagyok még vele). Az együtt töltött idő alatt mindig jól érzem magam, bár már régóta nem kommunikálunk igazán. Minden egyes nap vártam haza, vele akartam lenni.

Nem tudom, hogy tényleg szakítanom kéne vele, vagy csak túlreagálom? Nagyon ragaszkodom hozzá. Ez az első komoly kapcsolatom (neki adtam a szüzességemet is). Anyukámmal nagyon rossz a kapcsolatom, alig tudom elviselni és csak hozzá tudnék költözni. Rengeteg hosszú egyedül töltött magányos év után végre van valaki, aki velem van. Mégha keveset is, de néha átölel. Barátaim nincsenek. Ő azért mégis ad valami életet, akkor is, ha csak a barátaival vagyunk.

Mit tegyek? Teljesen tanácstalan vagyok. Az egyik részemnek betelt a pohár, a másik részem viszont szerelmes és ragaszkodó. Csak a félelem miatt nem szakítok, vagy van még esélye a kapcsolatunknak? Esetleg már csak az emlékeimhez ragaszkodom? Félek, hogy teljesen egyedül maradok, befordulok és nem megyek majd sehová.

Kérlek segítsetek!