Én reagálom túl vagy valami gond van?

Úgy érzem barátom mostanában nem foglalkozik velem.

Heti 1, maximum 2-szer tudunk találkozni, telefonon is ritkán beszélünk már egy ideje. A munkája a hibás, a főnöke nem normális és egy rakás plusz melót sóz rá. Ő pedig mindent elvállal mert kocsira gyűjt és kell neki a pénz. Eleinte támogattam benne, de kezdi túlzásba vinni ezt az egészet, betegen is dolgozik, és ha lebeszélünk egy találkozót akkor van hogy hirtelen behívják, ő meg elvállalja. Az egy éves évfordulónkon órákat késett, miközben én napokig dolgoztam azon hogy minden tökéletes legyen aznap, mert tudtam hogy kell neki a pihenés.

Utálja a munkáját, panaszkodik is sokat, de hiába mondom neki hogy hagyja ott, nem hallgat rám.

Régen nem volt ilyen, órákat tudtunk beszélgetni, majdnem minden nap találkoztunk egy héten. Gondoskodó és figyelmes volt, ezért sem szeretném most cserben hagyni.

De kezdek beleunni ebbe a helyzetbe, mert nem csak nekem árt, hanem magának is. Én pedig magányos vagyok, és kezdem úgy érezni, hogy elmúlik a szerelem. Rendbe lehet ezt még hozni? Vagy csak én reagálom túl a helyzetet?

Ha a kapcsolatunk elején lennénk már rég elhagytam volna, de ezelőtt tényleg teljesen beleadott mindent a kapcsolatunkba, és most is más emberek elé helyez engem, de mégis alig látom/hallok róla. És annyira megöli lelkileg ez a sok munka, hogy már nekem se mesél sokat a napjáról, arra meg rá sem kérdez hogy velem mi van, csak nagy ritkán.