Vajon ki lehet még mászni ebből a durva slamasztikából? Tiszta katyvasz az egész kapcsolat.

Figyelem! Előfordulhat, hogy hosszadalmas leírás következik, ezért kérem, hogy csak az válaszoljon, aki veszi a fáradságot a végigolvasására.

Kb. 5 éve vagyok együtt a barátommal, 2 éve együtt is élünk. Sosem volt idilli és felhőtlen ez a kapcsolat köztünk, mert két teljesen más világ vagyunk, különböző lelki beállítottság és temperamentum, ami rengeteg ellentétet eredményez. Ennek ellenére ragaszkodunk egymáshoz, talán mert tudjuk, hogy elég intelligensek vagyunk a problémák megoldásához (bár mostanság kezdenek kétségeim támadni efelől). Emellett senki mással nem tudunk ilyen mélyen és tartalmasan beszélgetni, tulajdonképpen egymás legjobb barátai lennénk, ha nem alakulna ki folyamatosan feszültség valami miatt.

Engem nagyon zavar, főleg korábban volt nagyon furcsa benne, hogy nem mutat ki érzelmeket, nem beszél magáról és rólam sem érdeklődik soha. Én nem ilyen emberek közt szocializálódtam, és számomra megfejthetetlen volt ez a figura. Kezdetben személyes sérelemként éltem meg, hogy ilyen semleges és távolságtartó, ezért mindenféle válogatott módszerekkel igyekeztem rájönni, hogy miért van ez. Amikor a kérdések és beszélgetések nem vezettek eredményre, gyakran váltam türelmetlenné, sőt erőszakossá. Ez őt meghátrálásra késztette és méginkább visszahúzódott a csigaházba. A követelőzésnek meglett a negatív hozadéka mindig, de amikor kedvesen és barátságosan ültem le vele, az soha semmilyen pozitív eredményt nem produkált, csak nézett nagy szemekkel, mintha nem is értené, hogy miről beszélek. És ez milliószor eljátszódott. Én nem értettem őt, ő pedig nem értette, hogy mit nem értek.

Őt semmi nem zavarja az életben, elvan egész nap magának, mint a befőtt, és annyi. Nincsenek tervei, céljai, csak éli egyik napot a másik után. Épp tegnap fogalmazott úgy, hogy ő csak a holnapig szeretne látni, tovább nem. Ez pedig engem borzasztóan frusztrál.

Rám nincsenek megjegyzései, se jók, se rosszak, bár gyakran jön oda egy "szeretlek"-kel puszi kíséretében. Rettentő cuki és szerintem nagyon jó kiállású férfi, akinek nincsenek káros szenvedélyei, intelligens és empatikus, mégis nála passzívabb (érzelmi és fizikai értelemben) személlyel még életemben nem találkoztam. Őt nem sok minden érdekli az életben, és ha módjában állna, élete minden percét eltöltené a számtógépe előtt játékokkal és chat-eléssel. Én pedig nem értem, mi ebben a szórakozás, elegem lesz, kiakadok, majd megbánom, hogy számon kértem és igyekszem a hobbiját (vagy inkább életvitelét) elfogadni, újra és újra és újra... amióta csak együtt lakunk, ugyanaz a lemez forog, és hiába ülök le vele akár higgadtan, akár türelmetlenül, semmilyen kérés vagy beszélgetés nem segít, még csak el sem gondolkodik ezen a helyzeten. Jó esetben annyit felel, hogy nem akarja feladni önmagát, és pont.

Én ezzel szemben sokkal szívesebben lennék vele, túráznék, strandolnék, koncertekre járnék, összebújva beszélgetnék, stb. Neki ezek közül egyikhez sincs hangulata, sőt, ha odamegyek hozzá megölelni, miközben nyomkodja a gombokat, rám kapja a tekintetét és jó esetben értetlenül, rosszabb esetben dühösen próbálja megfejteni, hogy mégis mi a jóistent csinálok. Nem értékeli a testi közeledésemet, annak semmilyen formáját, pedig állítólag nagyon szép vagyok, mindennemű nagyképűség nélkül. A cirógatást, simogatást kellemetlennek bélyegzi, és még nagyon sok más formáját az intimitásnak. Folyton zavarja valami és nem tudja magát átadni egy bensőséges hangulatnak. Nem, köztünk olyan nincs, pedig annyiszor próbáltam már rávezetni annak az ízére.

Ha szeretkezést kezdeményezek, leblokkol és nem tud élni a lehetőséggel, agyal és semmi nem lesz az egészből (emlékeztetőül: én vagyok a nő). Ő maga nagyon ritkán kezdeményez, és ha mégis, azt robotikusan, szenvedélymentesen lerendezi 5 perc alatt és még a végén megkérdezi, hogy élveztem-e. :( Ilyenkor nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Természetesen elmondtam ár neki ezerszer, hogy nekem mi lenne a jó, de nem hiszem, hogy megértette, másrészt ahhoz valószínűleg át kéne hasonulnia egy teljesen más emberré.

Egyszerűen nem tudok vele egyről a kettőre jutni. Ha besokallt tőlem, én nagyon megértem, és kértem tőle, hogy mondjon el mindent, mit tegyek másképp, mit hiányol a kapcsolatból, de csak annyit mond, hogy ne legyek türelmetlen. Folyamatosan alakulok, egyre kedvesebb hangnemben sikerül előadnom neki a gondolataimat, kéréseimet, de nincsen visszacsatolás. Ő nem teszi meg cserébe, hogy kicsit közelítsen felém és próbáljon nyitottabbá válni.

Nagyon el vagyok keseredve, csalódott vagyok és ma már ott tartok, hogy legszívesebben kiraknám innen (az én házamban élünk). Viszont márciusban volt egy szakítási kísérletünk, amikor úgy volt, hogy szedi a sátorfáját, de szerintem azalatt a 2 hét alatt 15 évet öregedtem. Borzalmas volt, maga a szakítás tudata és végül rájött, hogy ő mégis csak nagyon szeret, ezért nem költözött el. Nem tudom, hogy bírnék ki még egy ilyet. De ha ennyire szeretjük egymást, miért nem tudunk összehangolódni? Mit kell ilyenkor csinálni? Tapasztaltabb sorstársak, mit mondanátok erre?

Köszönöm, ha szántok erre energiát!

/Saját lakásban élünk, tehát a szülők beleszólása miatt nem kell aggódnunk; ezt az egészet csakis mi ketten generáljuk, de persze leginkább én./