Hogyan tudnám legyőzni ezt a félelmemet?

Még tini koromban volt egy párom, amolyan első nagy szerelem. Két évig voltam féltékeny a legjobb barátjára, aki egy csaj volt és mint utóbb kiderült, nem alaptalanul. Az utolsó hónapokban már vele csalt. Utólag persze azt gondolom nem is illettünk össze, tehát egyébként is vége lett volna, de azért az önbecsülésemnek még is nehéz volt megemészteni mindezt.

Aztán jött egy másik nagy szerelem. A közös három évünk alatt csajok bukkantak fel és tűntek el. Valakire féltékeny voltam, valakire nem. Kézzel fogható bizonyítékom sosem volt, de ráéreztem kitől van félni valóm. A kapcsolatunk igen csúfos véget ért. Véletlen derült ki számomra egy beszélgetésből, hogy többször is megcsalt az évek során. Gyakorlatilag végig hülyének nézett és megetette velem, hogy nincs okom a féltékenykedésre. Sőt... elérte, hogy én érezzem hülyének magamat, amiért ennyire nem bízok meg benne.

Egy éve vagyok együtt a jelenlegi párommal és egyszerűen megöl a düh és a féltékenység, ha lány haverokkal találkozgat. Most pl. egy barátnője (akit én nem ismerek, sosem lettünk bemutatva egymásnak) megkérte, hogy segítsen neki a költözésben, ami alap helyzetben még nem is lenne gond, ha nem én lennék a párom párja. Egyszerűen felemészt, nem tudok bízni benne és elhinni sem, hogy csupán ennyi. Közben pedig nem értem, hogy miért a páromat kéri meg, miért nem a testvérét, unokatesóját, szüleit, nagybátyját, szomszédját, stb. Miért pont csak és kizárólag a páromat? Persze nagyon szívesen vár engem is. (Pont azon a hétvégén, amikor 3 hónapra előre beharangoztam, hogy én céges elfoglaltság miatt elutazok 4 napra.) Most is szüksége van a páromra némi pakoláshoz csütörtök este, de most nem szeretné, ha én is mennék, úgy is csak férfi munka van... Értsd szekrény tologatás! :D/

Igazából nem tudom. Nem mindenkinél érzem ezt, de a vészcsengő vadul kolompol a fejemben és nem tudom, hogy nekem van-e igazam, vagy csak nem tudom levetkőzni a múltat és azt, hogy mindig csalódnom kellett, amikor hasonló helyzetbe kerültem.

A lelkem üvölt, hogy ne hagyjam magamat ismét átverni és hülyének nézni, az eszem meg próbál fékezni, hogy végülis, mi lenne ebben a nem normális a furcsa fordulatokat leszámítva!? Egyáltalán nem is értem, hogy ha nincs titkolni valójuk, akkor miért nem lehet ugyanúgy bemutatni minket egymásnak, mint minden más barátnak/barátnőnek!?

Szerintetek? Lőjem le magam?