Hogy lehet azt az érzést feldolgozni, hogy évekig együtt voltál valakivel szerelemben, szakítás után pedig ha összefutunk, úgy megyünk el egymás mellett, mintha soha közünk nem lett volna egymáshoz?

Nem szoktam úgy elmenni mellettük sosem, mintha nem ismertük volna egymást. Legalább odabiccentek egy köszönést.

Viszont az is igaz, hogy van aki csúnyán elbánt velem. 6 évig voltunk együtt, azt gondoltam, hogy ő lesz egy életen át a társam, ő mégis félrement, és erről nyilvánvalóan hazudott nekem. Isten bocsássa meg, de nem szeretnék a nagyon kötelező körökön kívül (értsd ha szembe jön nem megyek át a túloldalra) komolyabb kapcsolatot ápolni vele.

Még akkor sem, ha a mai napig nem érti teljesen, hogy miért nem lettünk barátok.

Nekem van egy exem, akitől utoljára úgy köszöntem el, hogy épp megbeszéltük, következő alkalommal milyen filmet fogunk nézni. Hosszú nemtalálkozás után telefonon szakítottunk, és bár én szerettem volna elköszönni rendesen, sosem láttam azóta. De gyanítom, hogy ha látnánk egymást, mi is így mennénk el egymás mellett... Esetleg kinyögném hogy szia, de ez sem biztos.

Egy másik barátommal - hát, túlzás, hogy normálisan szakítottunk, de - kulturált keretek között szakítottunk, lényegében békével váltunk el, vele azóta is tartom a kapcsolatot, és biztosan nagyon örülnénk egymásnak, ha véletlenül összefutnánk.

Szerintem az az eset, amit te írsz (meg nálam az első) nem normális, csak az ember kicsinyességét bizonyítja, hogy ha esetleg érte egy sérelem, akkor utána mindent elzár magától, ami ahhoz kapcsolódik. Vagy még nem dolgozta fel a dolgot, és ha engedné magát emlékezni a szép dolgokra, talán még jobban fájna, hogy elveszítette.