Mit tegyek, hogy a barátnőm felépüljön és megértse, hogy nem haragszom rá? 24/F

Nem tudom jó kategóriába írtam-e, a történet talán egy picit hosszú és kusza lesz ezért előre elnézést, igyekszem érthetően leírni.

A barátnőmmel kábé egy éve ismerkedtem meg, megfogott a szépsége először csak ennyit láttam benne, aztán ahogy megismertem folyamatosan nyíltak meg előttem a személyiségének különböző rejtett zugai és nem volt kérdés, hogy őt akarom. Én ezt annyira komolyan elhatároztam magamba, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy ne hódítsam meg pedig őt nem lehetett egy könnyen, nagyon komplex személyiség nem éppen problémamentes nyugodt jellem. De megszerettem és ezt már nem tudtam visszavonni és nem is akartam.

A fordulópontja a történetnek akkor jött amikor kiderült róla, hogy fiatal lány révén ugyan abban a betegségben szenved amiben a nagymamája is meghalt évekkel ezelőtt. Nem írok többet a betegségéről,mert csak rá tartozik és igazából lényegtelen a történet szempontjából. Ez egy nagyon nehéz időszak volt mindenkinek, az anyukájának , neki és leginkább nekem. Ez egy nem túl biztos és nem sok reménnyel kecsegtető helyzet volt, lett volna egy azonnali megoldás amibe a barátnőm egyszerűen nem akart belemenni. Kezelhetetlen lett, idegbeteg gyakorlatilag pszichiátriai eset. Én nem akartam mást, csak hogy meggyógyuljon Ő viszont teljesen összezavarodott. Ez alatt az időszak alatt engem többször megütött és megtámadott, megcsalt és gyakorlatilag semmibe sem vett, undorítóan viselkedett velem, az összes problémáját velem azonosította, többször mondta, hogy az én hibám ami történt. Végül szakítottam vele mert egyszerűen már értelmetlen volt vele egy légtérben lennem. Közben persze az anyukájával végig tartottam a kapcsolatot, hogy hogy alakulnak a dolgok és végül mikor befeküdt akkor már nem volt sok választás és azt kellett meglépni amitől ő a legjobban félt (legalábbis ő ezt gondolta). Ő úgy gondolta ezzel elveszti a nőiességét és értéktelen, senkinek sem fog majd kelleni és a tükörbe sem fog tudni már nézni.

Amikor lábadozott mindig bejártam hozzá, eleinte nem szólt hozzám, rám sem nézett. Egy idő után már elértem, hogy nevessen is néha meg beszélgessen velem. Egyik este felhívott, zokogott és érteni sem lehetett mit akar, teljesen ki volt akadva. Akkor azt kérte tőlem, hogy bocsássak meg azért amit velem tett és ahogy viselkedett velem és ő nem is haragudott rám soha. Én mondtam neki, hogy én ezt tudtam végig és nem haragszom rá. Azóta eltelt 2 hónap de még mindig nem érti meg. Már jól van, kint van velünk próbálunk lelket önteni belé. Néha nagyon depressziós lesz, nem igazán találja meg a helyét, pszichológushoz is viszem szerdánként, ma is voltunk már. Állítólag idő kell neki, én viszont nem szeretném már sokáig nézni ahogy szenved.

Ha velem van és lenne egy boldog romantikus pillanatunk akkor általában elsírja magát és a bocsánatomért könyörög. Ezerszer mondtam már neki, hogy én rá nem haragszom és szeretem, nekem az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen, megértem mit miért tett és tudom, hogy milyen nehéz volt neki. Nem érti meg vagy nem tud magának megbocsájtani pedig én meg tudok. Mondtam neki, hogy hozzuk ezt szóba a pszichológusnál de ő nem hajlandó erről beszélni- amit akkor ő velem csinált- mert elég neki ha csak mi hárman tudjuk. Folyamatosan azt mondogatja, hogy szakítsunk mert ő nem érdemel meg, ő csak elszívja az én boldogságomat, már így is nekem köszönhet mindent eleget tettem, legyek végre boldog mással. Nálam ez a dráma nem válik be, de már tényleg nem tudom hogyan értessem meg vele, hogy ezt hagyja rá. Fejezze be és felejtsük el mert én nem haragszom.