A nagyon furcsa párkapcsolatom miatt depressziós vagyok már megint. Mit szoktatok tenni ilyen helyzetben?

Utólag azt mondtad?? Akkor ez azt jelenti, hogy utána lehet úgy mint előtte? Én attól félek, hogy annyira megtörök, hogy ha túl leszek ezen, akkor már nem fogok tudni senki előtt megnyílni, és nem fogok tudni szeretni sem:S. Amúgy sem vagyok az a típus, aki nagyon könnyen bízna.

Én is szerintem éveket fogok rááldozni erre, reményeim szerint három év múlva már jobb lesz. De akkor ezek szerint három év múlva, ha jobban leszek, akkor olyan lesz, mint egy régi emlék? És lehetséges újra kezdeni? Akkor többnyire nem tör meg egy életre, hogy aztán már új kapcsolatot sem tudsz kezdeni??

Jajj, köszönöm, ez picit megnyugtat.

Először vagyok szerelmes.

De anyám, már 24 vagyok. Hát, így nekem sosem lesz családom :(, mire ezen túl leszek, már elég idős leszek. Hát, így mennek tönkre életek? Hiába próbálok ismerkedni, hülyeségeket akarok csinálni, és képtelennek érzem magam komoly kapcsolatra. Úgy érzem, hogy addig, amíg még szerelmes vagyok, ami ugye legalább másfél évig tart, addig nem is érdemes ismerkednem, mert az önmagam bántalmazása lenne :(.

De félek, hogy én egy életre nagyon megsérültem. Ismerem magam, úgyis előbbre fogok lépni, mert az élni akarásom még mindig erősebb a halálvágyamnál. De attól félek, hogy már semmi sem lesz olyan, mint előtte. Hogy én őszintén már sosem tudok szeretni.

Amit ez iránt a fiú iránt éreztem, amúgysem sűrűn érzi az ember az életben. De nem erről beszélek, hanem az őszinte szeretetről. Úgy érzem, hogy nagyon megtörtem. Azt mondják, hogy ennek így kell lennie. De félek, hogy teljesen sosem gyógyulok meg. Arra lennék kíváncsi, hogy lehetséges e?

Az egész életemre rossz hatással van a depresszióm. Az is egyre rosszabb....

Köszi :).

Igyekszem.

Örülök minden segítségnek.

Sajnos a probléma komplexebb, mert nem csak a párkapcsolati krízis a baj, hanem perpillanat önismereti problémáim is vannak, amik eddig nem voltak :S. Egy régóta tartó traumámat oldotta fel a fiú. Soha előtte senkit még nem szerettem, ami tudom, hogy nagyon furcsa dolog. Úgy értem, nekem alapból nehezen megy mások megszeretése, és azt gondoltam, hogy nem vagyok képes szeretni.

Hát, kiderült, hogy képes vagyok. És most szenvedek is...

Nem tudom, mások szenvednek e ilyesmitől.

De egyébként tényleg lekötöm magam, többek közt nyelveket, matematikát, pénzügyi ismereteket tanulok, barátkozok, sétálok.

Sajnos az én esetem tényleg komplexebb. Azt hiszem, hogy tegnap megtaláltam a megoldást. Gondolkoztam... A lényeg, hogy valószínűleg énidentitás-krízisben vagyok. Az a lényeg, hogy a szerelem révén ledobtam magamról szerintem az utolsó komoly lelki problémámat is, és most valószínűleg önmagam próbálom megtalálni. Sajnos én tényleg eddig el voltam zárva, azt hiszem a lehetőségétől is a teljes értékű, normális énidentitás kiépítésének. A depresszió pedig az idegi fáradtság miatt van.

Igen, akkor látom, hogy soha teljesen nem lehet ezen túl tenni magad, mármint a depresszión.

Hm, nekem is van hobbim, ami tulajdonképpen több annál, szakma, a képzőművészeti alkotás. Tudom, hogy vissza kéne térnem hozzá. De nagyon nehezen megy.

De más is van, az, hogy a pszichés túlélésem kulcsa több személyiség kiépítése volt. És én soha nem fogok tudni kiépíteni olyan ént, ami közel teljes! A személyiségem mindig tört marad. Persze a teljes énidentitás ideál, és soha senki nem képes addig eljutni. Ki sikeresebb ebben, ki kevésbé az. Én a kevésbé az csoportba tartozom. Martin Buber-t olvasok, és ő fogalmazott úgy, hogy van az én-te kapcsolat, a te, mint egy ideálisan létező objektum, és van az én-az kapcsolat. Nem tudom, ezt most én fordítottam. Én eddig többnyire az én-az kapcsolat kialakítására voltam képes, és eléggé értetlenül állok az én-te kapcsolat előtt. Amikor megismertem a barátom, először kerültem bele az én-te kapcsolatba. Ezt már egy ideje tudom, csak nem tudtam így megmagyarázni. Vagyis a külvilággal most sokkal teljeskörűbben vettem fel a kapcsolatot mint eddig. De mivel én képzőművész vagyok, mondhatni predesztinált is vagyok az én-te kapcsolatra, és még ráadásképpen a személyiségem is introvertált.

Az nem azt jelenti, hogy ne szerethetne valaki így, hiszen sokfélék vagyunk, és mindenki szenved valamilyen kisebb-nagyobb pszichés problémától, csak nem biztos, hogy tudatosult a probléma. De tökéletes ember nincs. Reménykedem, az hal meg utoljára elvégre. Reménykedem, hogy nekem is lesz esélyem arra, hogy valaki ne csak elviseljen így, hanem tudjon így szeretni.

Ez sok mindent megmagyaráz, többek közt azt is, hogy én miért tudok nehezen empatikus lenni teljes szívből, és nem csak megjátszottan. Ugye én nem tudok belevetülni más emberekbe. Úgyhogy, ahogy a barátom fogalmazott, sajnos, tényleg nem vagyok empatikus ember. Teljes értékű életre semmi esélyem. A személyisége mindenkinek alapjaiban determinált. Abban is őszintén kételkedem, hogy még egyszer képes leszek önmagamat kivetíteni másba, nem is olyan szép nekem az alapénem. Sosem szerettem az alapénem, és ezért már igen régen megtagadtam, sztem valamikor a tudatomra ébredéskor már. Most perpillanat keresem a megoldást a békülésre vele. De még nem minden tiszta. De az önismeret útja egy életre szól. De az elfogadás, az sem lesz egyszerű. De meg kell tennem, és akkor talán elfogad más is...

De én elfogadtam magam, elvileg, csak ez a legbelsőbb személyiségem, ami még elfogadásra vár. Talán sosem fogom tudni elfogadni, és megtagadom végleg magam, mint Nietzsche, de akkor én is rossz sorsra jutok, mint ő. És egy igaztalan életnek még kevésbé örülnék, mint a valós személyiségemmel való találkozásnak...

Nekem is volt olyan,hogy gondolkodni sem tudtam, és végül odáig jutottam, hogy alig kaptam levegőt. Ez a pánikroham előjele, ami pedig az idegösszeomlásé. Nekem ilyen csak pár hete volt.

Igen, egy hónapig tartott nálad. Nálam másfél évig, és még csak nem is tudtam róla. Tiszta őrület, tényleg nem tudsz róla, ha kezdesz megőrülni. Egyszerűen úgy tűnik minden, mintha normális lenne. Nah, ezért igyekszem magamra erőltetni, hogy ismerkedjek, és nyissak a külső környezet felé, mert ők vissszajeleznek. De te sosem fogsz. Én ott rontottam el, hogy nem kértem segítséget. Mert segítséget kérni csak december tudtam először életemben, úgy értem, akkor nyitottam először a külvilág felé.

"De mivel én képzőművész vagyok, mondhatni predesztinált is vagyok az én-te kapcsolatra, és még ráadásképpen a személyiségem is introvertált. "

Rosszul fogalmaztam. Az én-az kapcsolatra...

És a legszánalmasabb az egészben, hogy fogalmam sem volt, hogy a szerelem a belső személyiségem kivetítése egy másik emberbe.

Ez a férfi úgy ismert engem, ahogy még én sem önmagamat. Talán jobban ismer, mint én önmagamat.