Van itt olyan, akit mostanában, karácsony előtt hagyott el élete párja, és nem tudja feldolgozni? És senkije, sőt semmije nincs, kilátástalan az élete?

Köszönöm a kedves szavakat, igazából mások történeteire számítottam, nem ilyenre.

Nem volt rossz kapcsolat. Elsősorban én nem akartam sem gyereket, sem házasságot. Nincs családunk, nem lettek volna segítő nagyszülők, és sosem jártunk kisbabás ismerőshöz, valamint idegesítettek is a gyerekek.

Kb 28-30 éves koromig őszintén úgy voltam vele, hogy nekem nem kell gyerek.

2-3 éve kezdett el megérni bennem a gondolat, már cukinak tartottam őket, és egyre inkább vágytam rá.

Ő már mondogatta egy ideje, hogy nem bábbá.

És az esküvőt is.

Nem voltunk gazdagok, és az évek során néha bementünk egy ékszerboltba tájékozódni.

Első tengerpari nyaralásunk össz-vissz 90 ezerbe került, a ásodiknál már okosak voltunk, busz + szállás összesen volt 50 ezer, és ezek a görögországi utak nagyon-nagyon sokat jelentettek, nagyon boldogok voltunk, örök emlék.

Aztán jött a városunkba fapados légitársaság, kb 6000 ft-os jegyekkel.

Szóval mikor ékszerboltban megkérdeztük a gyűrű árát, kb 100-120 ezer lett volna. Nagy város, sok helyen voltunk, sőt, minden egyes helyen. Ennél nem volt olcsóbb, és én nem is akartam soha egy vékony gyűrűt. Amikor a kettőnk méretét kiszámolták (neki nagyon nagy keze van) és megmondták az árat, én voltam az, aki azt mondta, hogy inkább utazzunk ennyi pénzért.

Mindketten vágytunk az utazásra.

és igenis szerettük egymást, sőt, ő jobban rajongott értem, szerelmesebb volt, éveken át, ha összekaptunk, ő jött szinte azonnal békülni, még akkor is, ha neki volt igaza.

Ő tervezgette, hogy alakítsuk át a házat, mi hova kerüljön, mindig nézte a lehetőségeket, csodálatos ember volt.

Elrontottam, hogy akkor nem csaptam le a lehetőségre.

De komolyan mondom, az volt ennek az oka, hogy sok nő nyaggatja ezzel a pasiját, és az őrületbe kergeti...én pedig nem akartam ilyen lenni. Én meg akartam várni, hogy ő maga akarja ezt, odaálljon elém, hogy ez a vágya...ne azért húzzon be egy ékszerboltba, mert furcsa hangsúllyal utaltam rá, hogy "láttad facebook-on, hogy xy-ék is összeházasodtak?"

a baba szintén.

ő nagyritkán megemlítette, én meg mondtam, hgy "hová tennénk?"

volt bennem sok-sok félelem. nem értek a gyerekekhez, és egyikünknek sincs már anyja, hogy segített volna. rettegtem a hatalmas felelősségtől, és ő ezt nem tudta, sosem támogatott, hogy ne aggódjak, ketten megoldjuk.

az is közrejátszott ebben, hogy sok nő között dolgozom, és pl ha beteg a gyerek, vagy ovi/iskolaszünet van, az egyik kolléganőm hálálkodva mondja, hogy nem is tudja, mit csinálna, ha nem lenne anyja is meg nagyanyja is, aki bármikor ugrik, + mellette még anyós is. a többiek is mind mondják, hogy anno a gyerekek az egész nyarat a nagyszülőknél töltötték. mi ezt nem tudtuk volna megoldani, hiányzik a család. nem csak emiatt, érdekből. amúgy is nagyon hiányzott, hogy senkink sincs, nem csak a bajban.

ha valakinek van saját története, szívesen fogadom. vagy ha vki beszélgetni akar a fájdalmáról.

persze, nem kifejezetten a karácsony miatt rossz. bármikor rossz lenne.

de a karácsonyt annyira szerettem. annyira készültem rá mindig. szívből vettem mindent, sütöttem, főztem, feldíszítettem a házat, kis programokat szerveztem, vagy összebújva tévéztünk. a várost bejártam hogy örömet okozzak Neki.

Ő is azt mondta, hogy talicskán tolta haza a pénzt.

És nyom nélkül eltűnt.

Mert a házzal szinte semmit nem haladtunk, hiába voltak terveink.

hazahozta a pénzt, de mindenből a márkásat vettük meg, hiszen megtehettük... sok-sok márkás édesség, havi szinten több tízezerért. A kajákat is feleáron meg lehetett volna oldani, és ha azt a havi 100-at félretesszük, akkor az évek alatt az sok millió lett volna, ma mindenünk meglenne.

De tudod, mit mondott erre? Hogy nem azért gürizik, hogy ne vehesse meg, ami megtetszik. Ha már megdolgozik érte, akkor élvezni akarja.

amikor költöttünk a házra ... igaz én kerestem kevesebbet - akkor azt az én cafeteriámból vagy éves jutalmamból tettük.

ha valamire több tízezret kellett kiadni, akkor ő húzta a száját, ezeket én fizettem, mert a plusz pénzeket (caf. + jutalom) félretettem. lehet hogy az övéből vettük a kaját, de én fizettem mindvégig a lakáshitelt és a rezsi nagyobbik részét.

arról nem beszélve, hogy havi 50-100 ezret vitt el a kocsija, mert megmondta, hogy ő már elkényelmesedett, és nem fog buszozni.

lehet hogy ő dolgozott többet, meg keresett többet, de ő is költött többet, és ő nem is akarta igazán a házat rendbehozni.

és közben ő is keresett mást. mert kevés volt neki, amit én nyújtottam.

részben ezért, mert nem mentünk sehova. 1000000 helyre mentünk, de azt szajkózza, ahova nem mentünk. ha nem teszem félre azt a pár tízezret, akkor oda is elmehettünk volna, valóban, csak akkor a büdös életben nem tudunk kicseréltetni egy ablakot, vagy csepézni, vagy ilyesmi. járhattunk volna étterembe, aztán élünk örökké egy putriban.

persze mikor összeraktam a képet, és elmondtam, hogy egyébként 100000 helyen voltunk, akkor talált mást kifogást, hirtelen a stílusomban látta a szíkatás okát. ami amúgy 11 éven át megfelelt neki, sőt így akart feleségül venni... de mikor megismerte az új nőjét, akkor hirtelen ez is baj lett. próbálja a saját lelkiismeretét tisztán tartani és tudat alatt mindent rám kenni, és az istennek nem ismerné be, hogy a harmadik miatt mentünk szét. azt mondja, nem volt már boldog, de azért tervezgette, hová tegyük a karácsonyfát, a baba előtt menjünk el még utoljára a tengerpartra, nagyobb kocsi kell mert családi autó kell, melyik legyen a gyerekszoba... ilyeneket tervez egy boldogtalan ember?

ha te ilyen hirtelen le tudtál lépni, és nem is viselt meg, akkor te már nem is szeretted? egyik napról a másikra ezt nem lehet lezárni, akármit is tesz a másik. ő megcsalt, szrban hagyott minden tekintetben, én mégis visszavártam, kész voltam neki mindent megbocsátani, de ma már nagyon mocskos módon viselkedik.

ha te érte dolgoztál, kettőtökért, akkor ezt meg kellett volna beszélni, tisztázni, ki mit akar, mi volt a baj, min ment el az egész. találni egy egészséges egyensúlyt a munka és a magánélet között. még ha közben félre is ment.

én is ezért könyörögtem heteken át. üljünk le, beszéljük meg, tisztázzuk le, még ha van is más. értelmes ember módjára beszéljük meg. heteken keresztül állította, hogy nem tudja, mit akar még, lehet vssza fog jönni, még nem tudta lezárni, stb... mégsem volt heteken keresztül annyi benne, hogy leüljünk és megbeszéljük. néha odajött a munkahelyemhez, kimentem az utcára 5 percre, de az nem olyan. leülni, és őszintén válaszolni a kérdéseimre. 1000 kérdésem volt, nem tagadom. de soha nem kaptam választ ezekre. pedig nem zaklatni akartam, csak megérteni, mi miért történt. sosem jött, sosem tudtuk megbeszélni. mindentől idegbeteg lett, ordított velem.

nálatok ez a beszélgetés miért nem történt meg, ha előtte közös életet terveztetek?