Szégyell engem? Honnan tudhatnám meg?

Érdekes amit írtok, mert akár hiszitek, akár nem, én nem beszélek sokat. Ha valakivel felszabadult vagyok, az más, akkor tudok beszélni. De alapvetően szeretek hallgatni és szeretek másokat meghallgatni. Írni viszont nem tudok röviden. Az, hogy itt most nektek kifakadtam, nem jelenti azt, hogy a barátom mást se hall tőlem, csak a hisztijeimet. Dehogy, hiszen 3/4 éven át hallgattam. Nem tudta ő sem; és a fura, hogy én sem, hogy baj van.

Sokat gondolkoztam, miért ilyen Ő. Amikor ellentmondásosak a dolgok, arra gondolok, hogy valamit nem értek, hiányzik egy láncszem, és azt próbálom megkeresni. Mert aki nem szeret, az négyszemközt sem szeret, de Ő heti 7 napból 6-szor látni akart akkor is, amikor a suliban hozzám se szólt.

A munkahelyén volt régen egy lány, akivel majdnem összejöttek, aztán nagyobb nyilvánosságot kapott a dolog a kelleténél, már a főnökasszony is megjegyzéseket tett, és a lány arra kérte a barátomat, hogy hagyják inkább az egészet, neki nagyon fontos ez az állás. Amikor megkérdeztem, hogy talán emiatt van az, hogy nem vállal fel nyilvánosan, tagadta, hogy nem. De mi van ha igen? A pasiknak néha annyira nincs érzékük a lelki élethez. Mert csak azt hajtogatta, hogy ő se tudja miért alakult így, hogy nem vállalt fel. De hogy milyen nyomot hagyott benne ez a dolog, azt mutatja, hogy következő barátnője igazából csak szexpartner volt, akivel sokat beszélgettek és mindent tudtak egymásról. (Na, nekem már ez itt ellentmondásos.)Kérdeztem, hogy miért volt ez csak szexkapcsolat? Hát, mert munkatársak voltak és féltették az állásukat. Tehát a felvállalás már itt se működött, pedig szerintem ez nem csak szexkapcsolat volt. Magától kihűlt az egész, mert nem mertek közös jövőt álmodni.

Talán ez a munkahelyi dolog váltotta ki belőle, hogy most már kerüli a nyilvánosság minden formáját. Nem tudom megítélni, mert vadidegen emberek előtt abszolút nem csinál ilyeneket, főleg az elején állandóan fogdosta a fenekem a buszon, a könyvesboltban, meg mindenhol, abszolút nem zavarta hogy hányan néznek. De ismerősök között mint a jégcsap.

Még egy ok lehet, ezt ő is megnevezte:

Amikor egymásba szerettünk, nekem volt egy élettársam. Már régen kihűlt kapcsolat volt, előtte már egyszer fél évre szétmentünk, mert bántott, de főként anyagi okokból, szóval érdekből összeköltöztünk újra. Amikor szerelmes lettem, épp munka nélkül volt az élettársam (megjegyzem saját hibájából), ezért nem szakíthattam vele úgy, hogy egyúttal el is költözzön. Megmondtam a mostani páromnak is, hogy az élettársam anyagilag padlón van, én nem fogom kirakni az utcára mint egy kutyát, nem küldöm haza a link tróger szülihez úgy, hogy még fűtés sincs otthon. Meg kell várnunk, hogy összeszedje magát anyagilag. Fél évig eltartottam, aztán mikor jött a nyár, hazaküldtem szépen, mert annak ellenére nem akart elköltözni, hogy én már az elején közöltem vele mindent, az első komoly csók után színt vallottam otthon. Mostani párom fél évet várt rám! Fogalmam se volt róla, milyen nehéz neki. Bocsánat, nem tudok röviden fogalmazni:

a lényeg hogy ezalatt a suliban mindkettőnknek természetes volt, hogy titkoltuk a kapcsolatunkat. Fura egy helyzet volt, tudták, hogy élettársam van. Álltam volna le magyarázkodni, hogy nincs a szüleinél se fűtés, se villany, hogy küldhetném így el? Megvártuk a nyarat és amíg nálam lakott, kölcsönösen kerültük egymást a suliban. Aztán eltelt a nyár, mi még nem költöztünk össze, mert elhatároztuk hogy legalább 1 évet várunk. Életem legszebb éve volt. De a sulival kezdődtek a problémák is. Mert már semmi ok nem volt a titkolózásra. Amúgyis néhány átverhetetlen nőszemély sejtette már. Én szépen, finoman tájékoztattam előre a baráti körömet, és vártam hogy majd ő is ezt teszi. Még tervezgettük is, milyen lesz ha majd megpuszil mások előtt. Vagyis ő tervezgette, mert még én közöltem vele, hogy felejtse el, nem fog puszilgatni mások előtt. Annyira izgultam, amikor első alkalommal megfogta a kezem. Mert megfogta! Azonnal jöttek a kedves, de ugratós megjegyzések. Ekkoriban még mellém is ült. Aztán nem tudom mi volt, ugratták-e a hátam mögött, vagy mi történt, de elhidegült tőlem. Ez a kezdeti próbálkozás félbemaradt. És egyre nagyobb lett az űr. És nem tudtam róla, hogy baj van. Csak elkezdtek üldözni azelőtt nem létező rémképek: hogy már nem szeret, más lány érdekli a suliban, azért beszél vele és velem azért nem. Hirtelen féltékeny lettem, és rájöttem, ez azért van, mert már nem szól hozzám, kerül engem, nem adja azokat a fontos jeleket, amiket azelőtt. Tudtam, hogy tőlem beszélgethetne a világ legszebb lányával is, ha közben megfogná előtte a kezem, nem félnék ennyire. De nem fogta meg. A féltékenység miatt kiborultam, de ezt hamar tisztázni tudtuk. De még mindig nem voltam teljesen tudatában, hogy itt az alapvető probléma a fel nem vállalás. Erre csak hosszú hónapok után döbbentem rá, és akkor elkezdtem rágódni, miért van ez? Hamar arra a következtetésre jutottam, hogy szégyell.

De amikor erre rákérdeztem, tagadta. És nem tudta megmagyarázni nekem, hogy miért nem vállal fel. Nem tudja ő se. Azt mondta, igazam van teljesen, ő se tudja miért alakult így, talán csak a megszokás, hogy fél évig kölcsönösen titkoltuk a kapcsolatunkat. És hogy neki nem okoz gondot engem felvállalni. És legközelebb valóban, megfogta a mancsomat a suliban. És utána már nem titkolt soha többé. Egyszer, egyetlen egyszer mindenki előtt odajött hozzám a padhoz, letérdelt mellém és elmagyarázott valamit. Akkor olyan boldog voltam, mert aznap is szokás szerint rettegve utaztam le a suliba, hogy na ma vajon szólni fog-e hozzám, vagy megint megaláz?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen, de megváltozott. Mégse ez volt az utolsó alkalom, hogy sírtam miatta. Egyszer egy nagy teremben volt egy közös óránk. Külön szakirányok miatt ez az utolsó félévekben már ritkaság volt. Úgy vártam a közös órát, de nagy volt a terem, és tudtam ha megérkezik nem ül majd mellém. De szünetben se jött oda hozzám. Igaz, én se hozzá. Én nagyon dacos voltam már akkor, és csak azért se mentem oda. De hogy a végén el se búcsúzik tőlem, azt nem hittem volna. Kiderült később, hogy ők mivel kocsival voltak, nagyon siettek, és nem volt ideje elbúcsúzni. A kocsiból többször is hívott, de nem vettem fel. Akkor néhány napig nem beszéltem vele. Nem tudok senki olyan párt rajtunk kívül, akik lemennének úgy egy vidéki főiskolára, közös teremben levő órára, hogy el ne búcsúznának egymástól a végén. Azután ezt meg tudtuk beszélni, és valójában itt is túlreagáltam dolgokat. Ugyanis reggel összefutottunk a kávézóban, igaz nem direkt, de ő ezt úgy vette, hogy ma már láttuk egymást. A díszteremben pedig a szünet alatt kiment enni, és azért nem jött oda hozzám. Utána meg tényleg rohantak, a sofőr már az előadás végét se akarta megvárni. Igazság szerint ő is tépelődhetett volna azon, hogy a barátnőm egész nap nem jött oda hozzám. De ő nem tépelődött. Rossz napjaimon azt gondolom, ez azért van, mert volt ott körülötte olyan lány, aki miatt nem hiányoztam. Jó napjaimon meg azt hiszem, ő azért nem csinált soha ügyet a hollétemből a suliban, mert az én szakirányomon egy megveszekedett fiú sem volt. Csupa nő. Semmi veszély nem leselkedett rám, ami miatt szemmel kellett volna tartania. Lehet én se élem meg ilyen tragédiaként a sulibeli távolságot, ha őt csupa férfi veszi körül. Amikor mégis lett egy nem is akármilyen srác, azonnal jöttek párom részéről szokatlan megnyilvánulások. Ha egy fél órával későbbi busszal jöttem, mint ami tervezve volt, már kérdőre vont. Sőt, kijött elém a buszhoz. No lám, no lám...Szenvedett mint a kutya. De nem beszéltük meg ezt sosem. Én tudtam, hogy féltékeny, hozzábújtam és vérzett a szívem. Mert nem alap nélkül volt az. Pedig nem történt semmi. Csak megtetszett valaki. Ezt megelőzte még egy olyan dolog, ami miatt örökre összetört az az álmom, hogy én még egyszer büszke lehetek arra a suliban, hogy az Ő párja vagyok. Erről az esetről semmit nem tehetett és ezt ide se írom le. Akkor el akartam hagyni. Hiába nem tehetett róla, hirtelen szánalmasnak láttam. Végül kibékültünk, megbeszéltük. A lényeg, hogy röviddel utána felfigyeltem valakire. És megrémültem, mert tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy vége. Akaratomon kívül lezártam magamban ezt a félresikerült szerelmet. Beletelt pár hónapomba, hogy kiverjem a fejemből ezt az új fiút, és közben már nem voltam boldog a párom mellett. Beteg is lettem, hónapokig tartott a felépülésem, majdnem ráment a főiskola.

De én nem akarom ezerszer újrakezdeni az életem. Ha tudnám, hogy nem szeret, elhagynám. De igazából ez sose bizonyosodott be. Sőt, most is pokolian szenved, mert már órák óta itt gépelek és azt hiszi, valakivel levelezek. (Nem mondja, de tudom.)És jött egy késő esti sms-m is, éreztem a hangján, hogy mennyire aggódik. Pedig csak a hülye takarékszövetkezet ilyenkor küldi az sms-eket.

Mindenben mellettem állt. Végigcsinálta velem a betegséget, vitt orvostól orvosig. Megírt 3 fejezetet a szakdolgozatomból, mert a betegség miatt az utolsó pillanatig nem lettem volna kész. Nagyon nehéz volt ez a fél év. Itt állt végig mellettem. Suliba már alig járunk.

Államvizsga és vége.

Én nagyon szeretem Őt. Most rájöttem arra is, hogy az a másik fiú hiába olyan helyes, mindig a páromhoz hasonlítgatom, és nem elég jó nekem. Számomra a párom tökéletes. Ha látunk az út szélén lányokat, sokszor megsimogatja a kezem és kiszól nekik, de persze csak én hallom, hogy köszi, már van egy. Vagy közli velem, hogy elég neki egy is, néha még sok is.

Nem tudok rajta kiigazodni. Pedig annyira igyekszem.

Hát le lehet ezt írni röviden?

Egyszer odamentem hozzá, még akkoriban mikor meg sem fogalmaztam magamban, hogy nem vállal fel. Tudtam, hogy nem, de még nem csináltam belőle gondot. Nem is akartam lebuktatmi, sokan álltak körülötte, csak mellé akartam állmi, csak egy kedves pillantásra vágytam. Mondtam is neki valamit, már nem tudom mit, de azt jól tudom, hogy nem válaszolt, mert épp egy másik lánnyal volt elfogalva. Tulajdonképpen észre se vette, hogy odamentem. Akkor faképnél hagytam, este meg hazafelé a kocsiban sejtelme se volt, miért vagyok olyan hallgatag. Aznap is eljátszotta később is, hogy vártunk egy terem előtt a folyosón, és inkább egyedül ténfergett, minthogy mellém álljon. Akkor kezdett valami nagyon rossz érzésem lenni. Sok napba telt, mire kiszedte belőlem, hogy mi bajom van. De azt meg olyan édesen csinálta, nem győzött ölelgetni, nekiállt találgatni, még arra is gondolt, hogy esetleg nekem már nem fontos ő, vagy más tetszik, vagy gyereket akarok vagy nem akarok gyereket, vagy mondott valamit vagy nem mondott valamit, vagy tett valamit vagy nem tett valamit?...Fél órán át kérdezgetett, de tudtam hogy úgyse mondaná meg, ha tetszik valaki más neki, így hallgattam. Mivel az a másik férjezett, illetve van még egy riválisom, akinek komoly barátja van, életem párjának nincs érdekében bevallani, de ha ők a közelünkben voltak, csak velük beszélt, ők voltak a központ meg a téma, én meg nemhogy egy szót nem kaptam, de egy pillantást sem olyankor. Persze kettesben egész más volt velem, de nekem ebből most már akkor is elegem van, ha ez megváltozott!

Akkor amikor nem mondtam el neki, még nem éltünk együtt, elment és 1 hétig nem jött hozzám, azt mondta mivel nem szólok hozzá, nincs értelme. Aztán jött, de akkor se tudtam vele erről beszélni, csak másnap, amikor megint el akart menni. Akkor persze jól kimagyarázta magát, nagyon meggyőző volt, elképedt, mert neki az a lány nem is tetszik, bla-bla-bla...Úgy néz ki az a csaj, mint Sophie Marceau, úgyhogy úgyse hiszem el, magának is csak hazudik.

De akkor még elhittem, mert még nem alázott meg annyiszor.

De most már vége, soha többé nem hiszem el, és nem fogom megkérdezni, mert úgyis kimagyarázná. Az, hogy engem választott, saját bevallása szerint is azért volt, mert a másik két csajnak férje illetve barátja volt akkor. Amikor mondtam, hogy nekem is volt barátom, azt mondta, hogy igen, de én nyitott voltam felé. Ennyi. Nem azért, mert én tetszettem a legjobban a világon, hanem ezért a szar indokért...A kevésbé szép lánnyal melegedtek annyira össze, hogy még a WC-re is együtt jártak, ráadásul ők mindenről el tudnak beszélgetni, mert a lány nagyon fiús és minden érdekli, ami engem ku...ára nem, pl. a foci, a forma1 meg az informatika, úgyhogy én meg se tudok szólalni, ha ezek ketten társalognak, de külsőre nem fiús, szóval tutira őt választotta volna a párom, én ezt tudom, ha valakivel olyan természetesen töltöm minden percemet, ahogy ők ketten a suliban, az akkor is jelent valamit, ha nem vallom be még magamnak se.

Egy dolog miatt nem vagyok biztos a dolgomban, hogy sulin kívül nem tartották a kapcsolatot, ez ezer százalék, mi meg már az elejétől napi 20 e-mailt váltottunk, állandóan a telefonon lógtunk.

De akkor is, mi a fenének beszéljek vele, ha kimagyarázza magát? Ő se tudja, hogy valójában nem hozzám vonzódik, hanem ahhoz a lányhoz. Ő ilyen, mesélte hogy egyszer 1 éven át járt egy tanfolyamra úgy egy lánnyal, hogy fogalma se volt arról, hogy szerelmes a csajba, csak MINDENHOVA EGYÜTT MENTEK! Mert ez hülye, pasiból van, és nem hogy azt nem veszi észre, hogy belém nem szerelmes már, hanem azt se hogy másba igen! Nekem az ilyen megérzéseim mindig bejöttek, volt régen egy fiú, nagyon szerettem és olyan szinten rá voltam hangolódva, hogy nem csak azt tudtam, hogy kibe szerelmes anélkül hogy bárki említette volna, hanem azt is, amikor megkérte egy lány kezét, mindenkinél előbb tudtam! És hogy honnan? Fogalmam sincs, mert nem volt semmi előjele. Ők is titkolóztak mások előtt, társaságban kerülték egymást. De egyszer a lány mellettem ült a buszon, megcsörrent a telefonja és görcsbe rándult a gyomrom. Semmi nem hallatszott ki a telefonból, a busz is zúgott, de nem tudom honnan tudtam, hogy a srác hívja. Nem beszéltek semmi olyanról, hogy tudnom kellett volna. De amikor a buszról leszállva arra akartam menni, amerre az a lány, lerázott engem. Akkor tudtam, hogy találkozni fognak. Nem sokkal később feleségül vette. Amúgy azt a lányt se szerette, csak úgy gondolta, elég öreg már, és akit igazán szeretett, azzal nem jött össze, így megházasodott és most baromi boldogtalan. Hogy ezt is honnan tudom? 8 éve nem láttam. Csak látom az iwiwen a szemén. És azon, hogy a felesége nincs sehol a képek között. A felesége képei közt ott voltak mindketten, de azok a képek is sokatmondóak voltak, aztán a feleség törölte magát. Boldogtalanok.

Amúgy mi se vagyunk fent iwiwen. Párom sose rakott ki, ezért én is leszedtem az ő képeit.

És az elején szerelmes volt belém a párom, de ezt se tudta, képesek voltunk mínusz 10 fokban, metsző szélben 3 órán át csókolózni egy játszótéren, és közben váltig állította, hogy nem szerelmes belém. Egyszer amikor a Duna-parton ültünk, ez az első randi volt, úgy éreztem, hogy mellette hazaértem. Soha senki mellett nem éreztem ilyet. Éreztem már, hogy elájulok meg hogy úristen férfi közelében, de azt, hogy hazaértem, azt soha. És ezt később megmondtam neki, és kérdeztem, hogy ő is érzett-e ilyesmit, és közölte hogy NEM! Pedig én akkor meg azt éreztem, hogy baromi szerelmes belém, de ezek után szakítani akartam, csak egy ismerősöm beszélt le róla, mert azt mondta, neki volt olyan férfi, aki lehazudta a csillagokat is az égről, hogy így szerelmes úgy szerelmes, de közben ezt csinálta még több másik nővel is.

De akkor is, nem értem azt se, hogy éreztem mennyire tetszem neki, de már az első randevún megkaptam tőle, hogy milyen gebe vagyok. Nem így mondta, de a lényeg hogy kritizált. Amikor meg faképnél akartam hagyni, közölte hogy csak nem képzelem, hogy velem lenne, ha nem tetszenék neki. Eközben meg úgy megbámult egy csajt, hogy utána is fordult és kérdezte, hogy láttam-e. Nem láttam, akkor vettem észre hogy mit forgolódik. Hát hogy hogy nézett ki? Elég lekicsinylően mondta, mert valami mű nő volt, bőrszerkóban meg festett hosszú hajjal. Úgy kritizálta, hogy az jött le nekem, hogy nem tetszik neki. Megkérdeztem, akkor én ne hordja bőrszerkót? Mire azt felelte, hogy éna büdös életben nem fogok úgy kinézni, ahogy az a csaj. Megkérdeztem, ezt most bóknak vagy kritikának vegyem, mire azt mondta, döntsem el. Bóknak tűnt, de igazából lehet hogy nem az volt. Utánam soha nem fordult volna meg az utcán az tuti.

De mindent kimagyaráz. És amikor azt mondta, hogy nem szeret, meg nem érez, akkor igenis érzett, mert nem csókolózok 3 órán át mínusz 10 fokban senkivel, ha nem vagyok szerelmes belé! És most ugyanígy hazuik, amikor azt mondja hogy szeret. Az összeköltözésnél is olyan boldogtalan volt, hogy legszívesebben hazapateroltam volna.

Na, arról is tudnék mesélni...

Amúgy meg dehogy mondom neki, hogy gyakorikérdésezek, azonnal kiszúrná hogy ezt én írtam. Annyit mondtam neki, hogy fórumozok. Böködhette a csőrét, mert mögém állt, erre elhajtottam, hogy nem illik más levelezésébe belebámulni. Másnap meg kérdezte, hogy és mit írtak a fórumon? Mondtam, hogy sokmindent. Próbálta kiszedni, hogy miről levelezgetek, de egy szót se húzott ki belőlem. Ugyanezt csinálta, mikor azzal a sráccal leveleztem. Megérezte. Nem győztem csukdosni az ablakokat, mert a legváratlanabb pillanatokban képes volt mögém állni. De úgy kell neki. Fogalma sincs róla, én mit éreztem, meg érzek ma is, amikor napi 5-6 órán át buzerálja a számítógépét.

Lehet hogy erre rámegyünk,

Huh...végigolvastam magamat.:DDD

Szerintem szórakoztató.:D

A lényeg, így 10 évnyi távolságból azt kell mondanom, nagyon eltalálták azok, akik az elején azt írták, hogy a páromnak szociális fóbiája van és viselkedési zavaros.

Én akkor ezt nem hittem el, mert ő mindenkivel jól kijön, mindenhol szeretik. De már ez is a viselkedési zavara része, mert a gerinctelenségig konfliktuskerülő és sok arca van, hogy mindenhol idomuljon, persze hogy kedveli mindenki. Ettől még nincs senkije rajtam kívül és a közvetlen családján kívül.

Mi ebbe teljesen tönkrementünk, pedig voltak nagyon szép éveink, végül mindent tönkretett. Én akkor sokalltam be, amikor cserben hagyott egy kutyát, csak hogy az anyjáékkal ne kelljen konfrontálódnia. Nem hívtak a kutyához állatorvost, pedig már haldoklott, de féltek a büntetéstől, mert nem volt benne chip, se oltás, 6 éve láncon. Amikor beteg lett, úgy döntöttek, majd tanúk nélkül magától elpusztul a lánc végén, csak ki kell várni. Csakhogy befutottam én. A férjemnek kellett volna kézbe vennie a kutya sorsát akkor és még ma is lenne egy boldog családom. De ő nem akart vele foglalkozni, se veszekedést az anyjáékkal. Így hát kézbe vettem én. Megmondtam, hogy megyünk állatorvoshoz, és a többi, és a többi...Azalatt a 2 hét alatt vesztett el engem örökre.

Nem.😔 3 helyre elvitettem, mert sajnos én nem tudok vezetni. Nagy nehezen felvittük egy normális állatkórházba is. Mindenhol azt mondták, hogy nem tudnak segíteni. Azért vittem tovább, mert nem volt meg a pontos diagnózis. Aztán meg lett az is. Non-hodgkin limfómája volt előrehaladott stádiumban. Teljesen felhígult a vére, már alig volt benne oxigén. Az állatkórházból már nem hoztam haza. Elaltattam. De teljesen rámentem erre a döntésre. Én az utolsó pillanatig abban reménykedtem, hogy lépdaganat és egy műtét megoldja.

A 3 orvosból egy se kérdezte, miért nincs ebben a kutyában chip.

De ezért hagyták szenvedni, mert ettől a kérdéstől féltek annyira.

Hideg fejjel eldöntötték, hogy titokban majdcsak meghal.

Amikor rátaláltam, nem tudta kinyitni a szemét a rászáradt csipától, összeragadtak a szemhéjai.

Amikor szóvá tettem, a férjem azt mondta, még a végén miattam kell összevesznie az anyjáékkal.

Nagyon kicsi volt a gyerekünk, gyesen voltam, nem tudtam volna gondoskodni róla, ha elválok.

Nem tudtam elválni.

De nem adom fel, hogy egyszer talán lesz rá bátorságom és elhagyom.

Simán felismeri magát, ha ezt olvassa, de a család is. Azóta nem megyek hozzájuk.

De nem akarom így leélni az egész életem.

Egy ember mellett, akit nem szeretek már 7 éve, és aki engem sose szeretett.

A kutyát a férjem nem akarta elkérni. Azt mondta, az anyja nem adja. Erre megmondtam, hogy intézze el, hogy a kutyát odaadják vagy a saját kezemmel fogom megtépni az anyukáját, vagy az Állatvédőrséget küldöm rájuk. Na ez nem tetszett a férjemnek. Tudta, hogy nem viccelek, azért mentünk végül vissza a kutyáért.

Amúgy simán odaadták, csak azért mondta az anyja, hogy nem adja, hogy ne költsünk rá.Csak a pici fia nem merte/akarta erőltetni.

1,5 év múlva kért bocsánatot tőlem a férjem.

Még évekig gyűlöltem. Most már nem gyűlölöm, csak épp semmit nem érzek iránta. Két külön emeleten lakunk. Ha kisebb lenne a ház, már elváltam volna, mert egy szobában nem bírnék vele meglenni.

A gyerekkel imádják egymást.

Én lassan eltűnök, az életerőm fogy, érzem. A gyerek miatt visszajöttem. Olyan mélyen voltam, ha ő nincs, már nem lennék.

Egyszer majd, ha végre nem rettegek az anyagiak miatt annyira, elválok és megírom.

Csak neki nincs hova mennie. Mindig is a házam kellett neki.