Szingli vagyok, és az is akarok maradni - miért nem lehet ezt elfogadni? Folyton leszólnak, meg akarnak "téríteni"!

A kérdésemet az ihlette, hogy van egy férfi, aki elvált, és nagyon magányos. Az elején tisztáztam vele, hogy meghallgatom a panaszkodását (mostanra mondjuk túl sok lett belőle, nem vagyon én senki lelki szemetesládája...), de csak barátság lehet köztünk, meg akarok kapcsolatot.

Azóta arról győzköd, hogy de, igenis akarok, csak nem vallom be magamnak, de majd ő bebizonyítja!? (WTF!?) Rendesen üldöz, nem hagy békén, mert ilyen nincs, így nem lehet élni, nekem vele KELL összejönnöm...

Döbbenetes.

Neem, az nem bűn, persze. :) De sajnos nem erről van szó, hanem folyamatos nyomulásról. Hónapok óta elvárná, hogy mindig és kizárólag vele találkozzak. Nem is érti, hogy más barátaimra is szeretnék időt fordítani, vagy a hobbijaimra, vagy mit tudom én.

Jönnek az e-mailek, SMS-ek folyton, hogy találkozzunk, mikor találkozunk már, miért nem írok/hívom vissza rögtön...

És amikor találkozunk (már egyre kevesebbet, mert kerülöm), akkor meg győzköd, hogy biztosan járni akarok vele, és hogy ő addig nem adja fel, amíg ezt el nem fogadom én is.

Egyébként nyilván kedves és aranyos tőle, hogy "bejövök" neki, de ha egyszer én ezt nem akarom...? Egyébként meg ő szerintem a párkapcsolatot is úgy képzeli, hogy csak panaszkodik, az ilyentől pedig alapból falra mászom, mert én egy vidám ember vagyok, nem világfájdalomról beszélni meg szenvelegni akarok.

Igaz az, hogy nem kellene vele foglalkoznom, de azért hihetetlen, hogy folyton újra és újra ír...

Azért jó látni, hogy nem vagyok egyedül ezzel az életstílussal, és nem is mindenki ítél el. :)

(Szerencsére nekem a családom nem szól bele, szóval legalább ilyen gond nincs.)