Mi tévő legyek? N

2 éve vagyok férjnél, van is egy 8 hónapos babánk. A házasságom kifogástalan, mindent megkapok és meg is adok a férjemnek. Tisztelem, becsülöm, szeretem, mert csodás férj és remek apa.

A férjem dolgozik. Én is dolgoztam, csak most gyesen vagyok ugyebár. Van egy vállalkozásunk. Pontosabban egy nagyobbacska bárunk.

A minap a picivel mentem az egyik barátnőmnél vendégségbe. Hazafelé menet bementem a bárunkba. Mikor odaértem a bejárathoz, ami nyitva volt résnyire, azt hallottam, ahogy a picérlány/felszolgáló/eladó, ahogy tetszik, tehát a dolgozunk, dicsérgette a férjemet. Hogy milyen jó is, egy olyan férfi, mint ő. Kár, hogy nem talál hozzá hasonlót. Stb. A válasza az volt, hogy majd megtalálod te is a páradat. Látod, én is megtaláltam. Kérdezte tőle, hogy megvannak e a feleségével? Mondta, hogy persze, nagyon boldog, büszke rám, szerencsés. Mire a lány, hogy szerinte akinek ilyen férje van, az a szerencsés. Aztán jöttek vendégek, így nem tudtam én sem tovább ácsorogni. Bementem, és úgy tettem, mint aki épp akkor érkezik meg. Megöletem, megcsókoltam a férjemet, mint máskor is. Nagyon szeretetigényesek vagyunk mind a ketten, azért is(!) passzolunk így egymáshoz.

A férjemben én maximálisan megbízom. Közvetlen, barátságos típus mindenkivel. Tudom, hogy sosem bántana meg. Mi mindig mindent megbeszélünk, meg kap tőlem mindent, kérem is, hogy jelezze, ha valami hiányzik neki vagy gondja van. Az elejétől így szoktattam, nagyon szeret amúgy is kommunikálni, beszédes. Ugyanannyi figyelmet kap, mint a pici. Olyan, mintha ikreim lennének. Imádom őket.

Nőként átlátok a szitán. Független attól, hogy bízom a páromban, nem igazán tetszik, hogy a leányzó teszi neki a szépet. Nem is értem igazából, miért kell így viselkedni egy házas emberrel? Mikor felvettük, nekem már akkor sem tetszett, de ő volt az első jelentkező, ő kapta a lehetőséget. Fogalmazzunk úgy, hogy megéri a pénzét. Utólag hallottam róla dolgokat, volt aki picit meg is hökkent,hogy őt vettük fel. Én nem ismerem, ahol élünk, oda én férjhez mentem, nem pedig ott születtem. Míg ezt+azt mondtak rá, nem érdekelt, teszi a dolgát és kész. De a női megérzésem az, hogy kipécézte a férjemet, és azért teszi a szépet, hogy valamit elérjen. Hallottam olyasmiket, hogy elég pénzéhes, mikor kivel kavar. Az utóbbi tudom, hogy nem az én dolgom, de ennek tudatában nem egy rendes kislány lehet. A minap, mikor bent voltam, kérdezte, hogy hol a férjem? Mondtam, hogy dolgozik, miért? Áh, semmi - válaszolta - csak nem láttam még se ma, se tegnap. Annyit mondtam erre: Jah, azt hittem kifogyott valami, azért kérdezted. Egész idő alatt, úgy járt s kelt, mint aki félig be van nyomva, tekergette magát, de én úgy tettem, mintha nem vágnám a dolgokat.

Az az igazság, hogy én megszoktam a nyugodt, szép életünket. Sütök, főzök, babázok és szeretem a férjemet. Kevés közeli barátom van, de akik vannak, fontosak. Fenyegetésnek érzem ezt lányt. Nem azért, mert féltem a férjemet. A férjem szeret, tisztel. A nyugodt, békés életünket féltem.

Arra gondoltam, hogy átveszem én a bárt. Azt mondom a férjemnek, hogy belefér nekem a pici mellett, neki így is sokat kell dolgoznia. És ez igaz.

Viszont megmondom őszintén, arra is gondoltam, legyek gonosz, szívtelen, hogy kivágom a lányt és veszünk fel másik munkást. De erre ok is kell persze.

Nem szokott csalni a női megérzésem. Átlátok általában az ilyen embereken és nem is szeretem őket, megmondom őszintén. És ez egy ilyen kis "fészekfoglaló". Toleráns vagyok, de békében akarok élni. Nyugodtan. Nekem ne tekergesse magát, nem sztriptízbár. Szerintem az sem kizárt, hogy hiányt csinált. Ezért ilyen kis nyalizós, hogy még véletlenül se jusson eszünkbe az ilyesmi róla.

Szerintetek mi lenne a megfelelő döntés/megoldás?