Elmúlt, kiszeretett a férjem belőlem?

8 éve vagyunk együtt. 2 gyerekünk van, fiatal és laza pár vagyunk. A gyerekek tervezve voltak, mindketten nagyon örültünk nekik, egy beteljesedés volt. Férjem a mai napig imádja őket és lehetőségeinkhez képest igyekszik (szünk ) is megadni mindent nekik.

A probléma az, hogy egy ideje úgy érzem a férjem egyszerűen eltávolodott tőlem.

Persze tudom, hogy a gyerekek kicsik és az időt be kell osztani, jól meg kell tervezni akár egy reggeli kávézást is, de mégis megriaszt, hogy elmúlt szinte teljesen részéről a sima "megölelem", "odabújok", pusztán érintésből, simogatásból álló testi kontaktus, amit felváltott a nyers szex. Ha van egy szabad fél óránk, egyből nekem áll, hogy szexeljünk, ami ugyancsak kb 10 percig tart.

Nincs benne érzés, se előtte, se utána. Ez viszont megijeszt, mert korábban nem ilyen volt.

Rendben, megértem, hogy nincs idő 1 órás "hülye" ölelgetésre az együttlét előtt. De az hiányzik, ami régen volt, mint mikor elment mellettem, pl. megsimogatta az arcom vagy magához ölelt, nem pedig nekem szegezte a kijelentést a leg lehetetlenebb pillanatban, hogy du*junk.

Én elutasítom őt, taszit.. olyan, mintha egy másik ember volna, nem ismerek rá. Persze ezt ő zokon veszi és elkezdi a fejemhez vagdosni finoman, hogy "már megszoktam."

Ami azért esik rosszul, mert igyekszem a gyerekeket ellátni, a háztartást, mindig minden rendben van, és olykor csak jólesne egy ölelés, amiből indulhatna bármi, de ez nincs. Csak a "parancs", hogy MOST du*junk.

A másik ami megriaszt, hogy akárhányszor látunk valami bulival kapcsolatos esemény, látom rajta, hogy nagyon menne.. Már felajánlottam, hogy menjen nyugodtan, de nem akar.. ilyenkor elkezd a fiatal éveiről beszélni, hogy mekkora nőcsábász, casanova és nagymenő volt, de hogy ez már elmúlt. Ilynkor látom rajta, hogy tényleg megtöri a tudat, hogy ez az időszak elmúlt.

Aztán vannak olyan pillanatok, mikor a semmiből jön egy sugallat neki és elkezd kötözködni és fitogtatni kezdi, hogy ő jobban csinál sok dolgot, mint én. (ezek egyenesen ledöbbentenek és őszintén szülva egészen a sírásig jutok, amin ő kb vigyorog, hogy "csak viccelt, ne csináljam már").

Előfordult már olyan is az utóbbi alkalommal, hogy belázasodtam és semmit az égvilágon nem segített, aminek hangot is adtam, hogy nagyon rosszul esett. Ez megint azért furcsa, mert nálunk ez nem volt szokás, "cserben hagyni" a másikat. Ápoljuk egymást, ha a szükség úgy hozza.

Alapból ő egy jó apa és jó férj, de olykor (és sajnos egyre többször) vannak ilyen hullámai.

Nem tudom mi történt vele... velünk.

Nagyon elszomorít, de az utóbbi hetekben már az is felmerült bennem, hogy talán mégsem vagyunk jó páros, mégsem egyfelé visz az utunk, mint ahogy azt korábban annyira biztosan éreztem, mégsem tudom megütni az ő "nagyszerű" mércéjét, mint hittem. :(

Nem tudom mi volna a jó. Próbáltam már beszélni vele erről,de nem igazán veszi komolyan.

Nem tudom mit tegyek... Mi a megoldás?