Ti mit tennétek a helyemben? (hosszú)

Sziasztok!

A párommal együtt élünk 2 éve, ezen kívül 5 éve alkotunk egy párt. Mindketten 24 évesek vagyunk. Az első évben a párom testvérével nagyon megromlott a viszony. Először kerestem az okot, vajon miért, de elmondta a barátom, hogy minden barátnőjét kiutálta a családból, ugyanis Ő már 32 éves (a lánytestvér) otthon lakik a szüleinél és féltékeny. Nincs barátja, nem rég szakított vele az utolsó, mert úgy bánt vele, mint egy pokróccal. A barátom sem köszön neki, amikor megyünk, konkrétan szellem számunkra, semmilyen kapcsolatot nem ápolunk vele. Természetesen a szülők engem hibáztatnak a bajért, de amikor megyünk hozzájuk, "megtűrnek". Mindent elfogadtam, egyen nem tudok túljutni: a barátomnak konkrétan nyalnia kellene a lánytestvérnek, mert ha nem, akkor ordítoznak vele. Az apuka főleg védi a lányt, mondván, ő kitart a család mellett... Egyszer nekem jött a lány, többször megtámadta a barátomat, amiért csak a szülők miatt nem tettünk feljelentést. A környező falukban elmeháborodottnak van tekintve, a szülők be vannak zárkózva, csak a munka miatt és a boltig mennek, meg vissza. Nem látogatják a saját szüleiket, rokonaikat, hozzájuk se mennek, mert összevesztek a lány miatt mindenkivel, konkrétan kisajátította a saját szüleit és börtönben élnek... A nagyszülők csak a barátommal tartják a kapcsolatot... A probléma az, hogy 5 évig tűrtem. Amikor megyünk, szinte már mindig balhé van, amikben már nem tudok nem részt venni, mert a párom saját apja mindennek elhordja már a saját fiát, amiért velem van. A párom nem tud ész érvekkel "háborúzni", tehát csak lekoptatja őket, a szülők és a lány viszont összefogtak és sorra hozzák fel amiket a barátom csinált (hozzáteszem, jogosan tette, amiket tett). Ha én megszólalok (nem vagyok trágár, nem ordítozok), akkor rögtön jön az, hogy én az ő házukba ne szólaljak meg, mert ez "családi vita" és amúgy sincs jogom az ő házukban ilyeneket felhozni! ugyanis tudják, hogy én "ésszel" vitatkozom és nem tudnak mit felhozni már az ellen, amiket kérdezek vagy mondok, szóval így védik ki a kellemetlenséget, a barátom viszont nem ilyen és csak hárít... Viszont rám kényszeríti, hogy menjünk hozzájuk, mert a szülei... mert akkor hozzánk sem fog jönni és hogy bennük is van hiba.... az én szüleimmel nyaralunk, fürdőkbe megyünk, kirándulunk, programokat csinálunk. Nagyon sok vitám volt idehaza is miattuk, mondván nem ezt érdemlem és ilyen családba keveredni öngyilkosság, de minimum alkoholista leszek... Az Ő szülei csak a lánnyal csinálnak programokat, mert velünk "nem mernek", mert akkor a testvér balhét csap, múltkor azt mondta, hogy öngyilkos lesz.... A barátom ragaszkodik. Friss jogsis, így nem merem egyedül elengedni 100km-rel arrébb... busszal nem akar menni. Én viszont folyamatosan fogyok már, egyre többet fáj a hasam és egyre többet elájulok, mert tiszta stressz vagyok, ha menni kell oda. Mindig leszid, hogy nem eszek, de egyszerűen nem tudok enni, annyira ideges vagyok! És az is idegesít, hogy így viselkednek és hogy nem hagyják, hogy szóhoz jussak! Ha a barátom nélkül próbálom leültetni a szüleit beszélgetni, akkor ha belefogok, rögtön jön a szidás, hogy én gyerekes vagyok és hogy majd megtudom, ha gyerekem lesz... Erre szoktam felhozni, hogy párom barátainál kedvesebben fogadnak minket, sőt, a saját fiukat, mint itt! És erre előjön az, hogy testvérek, amire felhozom, hogy sem az anyuka, sem az apuka nem tartja a kapcsolatot a saját testvérükkel! Sőt, az anyjukkal sem... Amikor már nem tudnak mit felhozni, akkor felállnak és elsunnyognak azzal, hogy ez gyerekes felfogás, majd megtudom én és hogy ezt nem hiszik el, nem folytatják a beszélgetést... Borzasztó érzés ez, hogy nem tehetek semmit...

És hallgatnom kellett volna a szüleimre, nagyszüleimre, amikor a kapcsolatunk elején azt mondták, hogy hiába csak a fúba vagyok szerelmes, az egész rokonságot hozza magával és nem lehet őket kivédeni :( Csak már nem tudok vele szakítani, mert szeretem és Ő nagyon rendes, de nem értem miért kell ez neki... miért kell ezt eltűrnie, miért nem áll ki magáért? Mintha félne... mintha egész gyerekkorában elnyomták volna.... És sajnálom szegényt, mert szokott sírni, hogy nekem milyen családom van, neki meg ez jutott és hogy szégyelli, de ezért is akarja, hogy járjunk oda, hogy hátha megbékélnek és belátják valami csoda folytán a hibákat. És hiányzik neki a szülői szeretet és azért harcol, hogy legalább egyenrangúnak tartsák a szülei a testvérével, nagyon megviseli, hogy vele nem kedvesek. Nagyon sajnálom és ezért is tűrtem eddig. De nekem lelkileg ez egyre nagyobb teher, nem akar sem a családjával, sem velem szakítani. De ez a kettő összeférhetetlen... és mondta, hogy nem fog soha választani, neki mindkettő kell... De én erre azt kérdeztem, hogyha szülök egy gyereket, azt is ugyanígy utálni fogják? Mert a testvér kiutálja majd, mert az enyém, a közös gyerekünk? Egy ártatlan gyerekkel is vajon ugyanígy fognak viselkedni? Valóban ennek akarja kitenni, akkor is erőltetni fogja és elvárni, hogy ő is tűrjön? Elkeserítő és nem tudom, hogy mit tegyek :(

Mit tegyek? Ti mit tennétek?