Ez bizonytalanság? Gyorsan elmúló lelkesedés? Miért viselkedik ilyen idiótán?

Nyáron összejöttem valakivel, akivel elég messze lakunk egymástól, de megbeszéltük, hogy barátok leszünk, csetelünk (tehát kapcsolatot NEM beszéltünk meg, szándékosan).Kb 3-4 hetet tudtuk együtt tölteni.

Miután hazament, még 1-2 alkalommal beszéltünk skype-on, majd eltűnt. Néhány hét múlva- mikor már teljesen felbosszantottam magam azon, hogy szó nélkül elpárolgott - egyszercsak újra megjelent, és elkezdett ömlengeni, hogy mennyire hiányzom neki, és hogy ilyen érzéseket már nagyon rég nem váltottak ki belőle, és akkor is csak egyszer. Meg hogy mégiscsak ideköltözne (azonos a szakmánk), dolgozhatnánk mégis együtt, stb.

Akkor tök boldog voltam. Nagy reményekkel aludtam el aznap éjszaka. Hiszem az az ember, akit a lehető legtöbbre becsülök, elismerek, csodálok, bámulok, akivel nem tudok betelni, magától ilyeneket mondott.

Sajnos akkor beszéltünk utoljára. Ez október elején volt.

A csend egészen a múlt hétig tartott (igyekeztem nem foglalkozni azzal, hogy ő seg.get csinált a szájából, és nem agyalni azon, hogy ez egy ilyen nagyszerű embernél hogyan lehet). Néhány napja újra megkeresett. Azt mondta, hogy hallotta, hogy megyek az ő városába - ez így is van, néhány közös ismerősünknek említettem.

Beszámolt arról, hogy beteg volt két hónapig, jó ideig az ágyból se tudott felkelni, ezért teljesen bezárkózott, és kizárta a külvlágot.

Erről nem tudtam, mit gondoljak, főképp abból az aspektusból, hogy vajon miért nem lehet erről két mondatban értesíteni valakit, akinek előtte annyi szép dolgot mondott. "Bocs, beteg lettem, egy ideig ne számíts rám, pá"- formában.

Én biztos megtenném, ha tudnám, hogy valaki számít rám.

Visszatérve: rögtön felajánlotta, hogy majd keres nekünk szállást, szervez valamit a baráti körében- és hogy másnap majd jelentkezik. Nem jelentkezett se másnap, se harmadnap. Negyedik nap (ez volt tegnap) újra rámköszönt cseten, és annyit mondott, hogy nem tudja, lesz-e szabad hely. Én már meg sem lepődtem, hiszen jó ideje az értetlen rezignáltság, a passzív, lehangolt hozzáállás lett jellemző rám. Nem, nem vártam már semmit.

Összefoglalva azt nem értem, hogy ha nem kíván velem foglalkozni, miért vannak ilyen kirohanásai? Miért mondja, hogy majd ő idejön, együt dolgozunk, meg hogy majd szervez nekünk szállást (mellesleg megemlítette, hogy még nála is lehetne akár aludni), miért csinál úgy, mintha bármi is érdekelné, ha a lendüet épp addig tart, amíg bezárja a csetablakot /leteszi a telefont?

Ha mégse gondolja komolyan, nem érdekli igazából, miért tesz olyan ígéreteket, amire senki se kérte- én valóban nem kértem, sőt, én javasoltam nyáron, hogy tekintsünk egymásra csak barátként, közeli ismerősként, egymás bizalmasaiként.

Isten ments, hogy én bármit ígérjek, vagy hogy őt vegyem rá erre. Ilyenről szó sem volt. Csak hogy nyitottan állunk hozzá, lesz ami lesz.

Azért is furcsa, mert az illető komoly sportoló, kitartó ember, hamarosan tudományos fokozatot fog szerezni a tanulmányaiban, tehát nem mondanám egy csapongó alkatnak.

Talán itt éli ki a csapongást, mert ennek nincs különösen tétje, itt lehet link, nemtörődöm, átléphet a huszonhatodik magától tett ígéretén is, én meg csak nézek közben, hogy mi a frász van?

A nekem tett ígéreteibe menekül, aztán gondolkodás nélkül el is felejti azokat?

Persze neki is vannak rossz tulajdonságai, és tisztán látom, hogy az élete bizonyos helyzeti elől menekül, de miért teremt magának újabb helyzeteket, amelyek elől majd ilyen szánalmas módon szalad el?

Ismertek hasonló embereket?

Annyira kár érte, mert annyira jó ember, és nekem nagyon tetszik. De nem tudok helyette akarni, és megküzdeni a démonaival. Mivel messze van, különösebben hatással se tudok rá lenni, motiválni se tudom erre. :((