Volt valaki hasonló helyzetben? A férjemmel nagyon megromlott a viszonyom az elmúlt 1,5 évben. Közös gyerekünk 2 éves, fél éves koráig még együtt fürdettük, egész jól elvolt vele.

Azután már egyre kevésbé mutatott irántam és a kicsi iránt érdeklődést, ami mára ott tart hogy hetekig alig szól hozzám, a gyerek mellett úgy elmegy a lakásban mintha meg sem látná. Csak azzal és azokkal foglalkozik ami és akik számára fontosak.Lassan kikészülök ettől az érzelmi sivárságtól, olyan mintha a gyerekemnek nem lenne apja, én meg valamiféle társbérletben laknék, mert nem játszik vele, sehova nem jön velünk, látom rajta hogy nyűg neki a közös program. Van az előző házasságából 2 gyereke, most már azokkal is én foglalkozok, hogy nehogy rosszul érezzék magukat nálunk. Ha rákérdezek akkor van azzal intéz el hogy ne "b....ssam" már én is, elég a munkahely, vagy rám fogja a rossz kedvét, hogy én vagyok az aki nem tudja mi a család, hogy én vagyok aki nem foglalkozik vele. Unalmas neki ez az élet, mert én is az vagyok stb. Igaz hogy sok gondja van a férjemnek, és igencsak hajlamos a depresszióra is, de ezt a nihilizmust már nem tudom annak a számlájára írni, mert ha neki való téma van akkor órákig tud beszélni. A családom már nem is jár hozzánk, mert kényelmetlenül érzik magukat nálunk, van hogy a férjem bevonul a szobába ha nálunk vannak. Már többször becsmérelte is őket, ezt viselem talán a legnehezebben. Sajnos eléggé belemerült az ivásba is, de még nem annyira hogy leírjam. Arra lennék kíváncsi, ha volt valaki hasonló helyzetben hogyan alakult a közös életük, illetve férfi hozzászólásokat is várnék, hogy a munkahelyi gondok valóban ki tudják-e ennyire forgatni magukból a férfiakat.