Szeretjük egymást, mégsem tudunk együtt élni, de külön sem. Járt már valaki hasonló cipőben?

Üdv mindenkinek!

Az (ex)vőlegényemmel a húszas éveink közepét tapossuk. Mindkettőnek első, beteljesült nagy szerelem. 80 km távolság. 6 csodálatos évet töltöttünk együtt, imádtuk egymást tiszta szívből. Kölcsönös szerelem, tisztelet, megbecsülés, hűség, odafigyelés, veszekedés nélkül. Mindent meg tudtunk beszélni, segítettünk egymásnak. Tipikus álompár. Nagyon jó ember, rengeteg szeretetet kaptam Tőle. A gond ott kezdődött, amikor Ő megkapta a családi örökséget, ami a hét minden napjának szinte minden idejét elveszi.

Együtt élés csak úgy valósult volna meg, ha én költözök hozzá. Én megijedtem az egyedülléttől egy olyan helyen, ahol ennyi év után is idegen voltam. Nálunk mindig a család a legfontosabb, ott pedig akkor éreztetik, hogy elfogadnak, ha kedvükre teszek, ha dolgozok. Együtt rokonokat látogatni, nyaralni, kikapcsolódni esélytelen. Mikor együtt voltunk szinte bűntudatot keltettek, ha reggel nem mentünk segíteni. Elszámolni, hazudni kellett. Rosszul éreztem magam, nem oda illőnek, ha náluk voltam, hiába szerettem a páromat.

Szakítottuk. Próbáltam visszaszerezni, de már nem akart. Rá pár hónapra felbukkant, hogy nem tud nélkülem élni. Esküdött, hogy soha többé nem hagy el, engem választ bármi legyen. 2 hétig tartott. Választás elé állították. Megint következett a pokol. Később újra megkeresett, én vagyok az élete, mindent megbánt. Várattam a bizonytalanságom miatt, rengeteget szenvedett. Mindent félre téve sok idő után belementem újra (könyörgött, rengeteg dolgot megtett értem).

Bárhová menjünk, csak együtt. Azt gondoltam, hogy kompromisszumokat kötve, ha én is segítek neki a munkámon kívül, akkor menni fog. Sokáig nem bíztam benne, féltem kimutatni érzéseimet, sokszor elutasító voltam. Ami szerintem érthető. De meggyőzött, újra hittem, bíztam, újra mertem szeretni. Ám egy közösen töltött hét után pár nappal (ahol már terveztük az életünket) újra szakított, hogy ez nem fog így menni. Az indok: Nem tudna sokat velem lenni, hiába élnék együtt. Szeret, de megváltoztam, így köszöni, de nem kér belőlem. Szüleim és nővéremék már szinte tiltanak Tőle.

3 hónapja történt ez.

Minden tette ellenére úgy érzem Ő az életem egyetlen igaz szerelme. A számomra egykor fontos és kedves dolgok, tevékenységek mára már semmit sem jelentenek. Az agyam nem áll le, állandóan megoldás után kutat. Mit tehetnék, hogy működjön. Ő már nem akar beszélni velem, nem válaszol az üzeneteimre, elmondása szerint lezárta. Félek tényleg teljesen feladta. :(

Nem tudok szabadulni az érzéstől, csak Ő, Ő az igazi, Őt fogom szeretni életem végéig. Úgy érzem esélyem sincs mást szeretni. Ez lassan már felőröl.

Történt veletek már hasonló, hogy hiába szerettétek egymást, de nem tudtatok se egymással, se egymás nélkül élni? Szerintetek van értelme küzdeni? Az érzés valaha csillapodni fog?