Meddig legyek még elnéző és türelmes?

Párommal egy éve élünk együtt. Ő egyetemi tanár, mellette kutat és a doktoriját csinálja. Én hallgató vagyok, most nyáron diákmunkán, de csak hétköznap délelőttönként. Én többet nem szeretnék vállalni, nem szorulunk rá és pihenni is szeretnék. A gond az, hogy a páromnak viszont rengeteg munkája van tél óta, az utóbbi időben már aludni sincs ideje, 2 hónapja kb 2-3 órákat alszik csak. Én maximálisan a segítségére vagyok, megfőzök, rendezem a háztartást még reggel fel is kelek neki reggelit csinálni és kávét főzni. Most viszont kezdek besokallni, hogy egyáltalán nem foglalkozik velem, teljesen egyedül vagyok és szeretethiányom van.Megértem, hogy sok a dolga és tényleg nem lopja a napot, ugyanakkor olyan mintha egy idegennek a cselédje lennék. Mindent megköszön és hálás érte, de ez nekem kevés. :( Sajnos a helyzet még a következő tanévben sem fog változni, talán utána. :( Nagyon önzőnek érzem magam és sokszor tényleg a szívem szakad meg érte, de már napi szinten eszembe jut, hogy elhagyom. Nem vagyok boldog.

Ti mit tennétek a helyemben?

A válaszokat előre köszönöm.