Miért mindig olyanokba szeretek bele, akiknek nem volt egyszerű az életük? 19/L

Ez nagyon különös dolog. Nem tudom, hogy miért van így. Talán azért, mert nekem sem volt egyszerű az életem.

Kétszer voltam eddig reménytelenül szerelmes. ( illetve most is az vagyok ) Az első fiúról tudtam, hogy elváltak a szülei és gyakorlatilag apa nélkül nőtt fel.

A második fiúról nem tudtam sokat, mikor beleszerettem. Egy nap közölte velem, hogy egy évvel azelőtt meghalt az édesanyja. Talán emiatt még jobban beleszerettem. Ő is kedvelt engem, de szerintem ő úgy érezte, hogy csak sajnálom, így nem lett az egészből semmi.

Nekem elég a szemébe néznem valakinek, hogy szimpatikusnak tartsam. Úgy hiszem, csak az tud igazán önfeledten nevetni, aki tudja, milyen az igazi fájdalom.

Az a két fiú imád nevetni. :) Azt nagyon szerették, ha önfeledten nevettem velük. Az első azt kedvelte, ha énekeltem és rajzoltam. A második mindenben dicsért, és azt mondta egy angyal vagyok.

A barátaim voltak, én viszont szerelmes lettem és ez tönkretette a barátságomat velük. Tisztára szánalmasnak tartom magam, így utólag.

Ők fiatalabbak nálam. Kicsit talán anyáskodni is akartam felettük. Ilyen típus vagyok. El hiszem, hogy van, akit ez taszít.

Most elég kellemetlen helyzetben vagyok. A 11 évvel idősebb tanáromba szerettem bele. Egyszerűen azért, mert kedves velem, biztat, hogy írjak és szerinte aranyos és imádni való vagyok. Nagyon szépen nevet. Az ő szemében is van valami sejtelmesség, valami titokzatos.

Fogalmam sincs, hogy az ő fejében mi járhat. 5 éves volt, mikor meghalt az édesapja, az édesanyja nevelte fel. Az ő élete sem lehetett egyszerű. Egy férfinek apa nélkül felnőni, különösen nehéz lehet.

Harmadik éve van az iskolánkban, két évet tanít, nincs senkije.

Nem vagyok ostoba, tudom, hogy ennek a szerelemnek annyi értelme sincs, mint az előző kettőnek, nem is reménykedem, csak abban, hogy elmúlik.

Azonban így végiggondolva, hogy nehéz életű emberekhez vonzódom... nem is tudom mit gondoljak.

Talán azért van ez így, mert azt akarom, hogy megértsen valaki. Nincs túl sok barátom, sokan megvetnek, a szüleim sem ismernek el. Nagyon rossz volt így felnőni.

Talán azt hiszem, ha valakinek hasonló élete volt, az könnyebben elfogad és könnyebben megszeret. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy másoknak csak teher lennék, mert sok a gondom. Senkinek sem kell olyasvalaki, akinek sok problémája van...