Szerintetek harmincon felül egyedülálló anyukaként van esély párt találni?

A ˙#8-as vagyok. Higgyétek el, egy idő után eléggé lélekölő tud lenni, hogy betolakodónak érzed magad a családban.

Hogy nem szólhatsz rá a gyerekre, hogy ne kínozza a kutyát, mert rögtön jön anyuka, hogy megvédje szegénykét, téged meg leteremtsen, hogy képzeled, hogy mondasz ilyet az ő gyerekének!

Hogy mindenben neked kell behódolnod őnekik, pedig egy valódi családban egyenrangúnak kellene lenniük a családtagoknak.

Hogy könyörögsz a gyereknek, hogy csinálja meg ezt vagy azt, ő meg ordítva kioktat, hogy te nem vagy az apukája!

Hogy neked kell a valódi apjához vinni vasárnap, aztán este mikor mész érte, bőgve üvölti, hogy utál téged, és apuval akar maradni.

Ilyenek és ehhez hasonlók fokról fokra darálják le az ember életkedvét és önbecsülését. Előbb-utóbb elkezdem magam egy pénzkereső bébiszitternek látni, akinek csak kötelességei vannak, jogai meg sehol. Közben meg visszagondolok arra, milyen volt az igazi családom, még a barátnőm és kisfiam halála előtt- ég és föld.

Egyébként nem a gyerekek ellen vagyok, épp hogy velük jöttem ki jobban mindhárom kapcsolatban (egyikükkel a mai napig jóbarátok vagyunk). Lehet, hogy csak én nyúltam nagyon mellé mindháromszor-de ahogy írtam, ezek az én tapasztalataim, és nem univerzális igazságok.