Hosszas vívódás után elhagytam a páromat, mert nem lehetett rá számítani. Jól tettem?

Nagyon sokáig gondolkoztam rajta, hogy mi lenne a legjobb megoldás. 3 évet voltunk együtt. Hozzá kell tennem, hogy ő nem "menet közben" lett ilyen, hanem már kezdettől fogva, de akkor még úgy voltam vele, mint minden naiv nő, hogy majd megváltozik talán. Neki az a mániája, hogy ő nem tervez semmit az életében, ő a spontaneitás híve, ezért még olyan dolgokat sem lehetett vele megbeszélni, hogy 2 nap múlva elmegyünk-e például kirándulni. Mert addig még bármi lehet, majd meglátjuk, ha éppen aznap reggel lesz kedvünk, akkor majd igen. A jövőre nézve rendeszeresen hangoztatta, hogy velem akar családot alapítani és gyereket akar tőlem, de a 3 év alatt erre semmilyen intézkedést nem tett, egyáltalán semmi jele nem volt annak a szavakon kívül, hogy szorosabbra akarná fűzni velem a szálakat. Állandóan meghazudtolta saját magát, nem tudott úgy elmenni egy-egy sörözésre vagy akár csak egy osztálytalálkozóra is, hogy ne segg részegen jöjjön haza. És amikor pedzegettem neki, hogy én a következő alkalomhoz én nem fogok asszisztálni, még ő volt felháborodva, hogy miért nem lehet neki hinni és befejezem-e ezt. Számítani soha semmiben nem tudtam rá, sőt, mindent nekem kellett intéznem helyette is, de nem is mertem volna rábízni semmit, ha egyszer olyan nagy baj lett volna. Olyan tipikusan mindenre szarik típus ő, meg majd lesz valahogy. Egyébként elmondása szerint még soha senkit nem szeretett így, mint engem, és ő nem is tudná feldolgozni, ha én elhagynám. Igazából azért halogattam eddig a szakítást, mert félek, hogy előbb-utóbb a következő párommal is ez lenne, (ha egyáltalán találok még valakit), mostanában mindenhol ezt látom magam körül, a barátnőim kapcsolatában, hogy a férfiak mindent leszarnak, csak úgy elvannak, de nagyon szeretném elhinni, hogy ez nem így van. Szerintetek jól döntöttem?