Vajon megértené egy nő, hogy 33 éves koromig nem volt egy barátnőm sem, és nem tudnék azonnal beleakklimatizálódni egy új kapcsolatba?

Úgy értem, hogy megszoktam az évek során a magányt. Mindent egyedül tanultam és csináltam meg. Sok dolgot meg tudtam úgy oldani, hogy senki segítségére nem szorultam. Amikor lelki támaszra lett volna szükségem (egy barátnőre), megoldottam magam vagy néhány jóhaverral. Évek alatt valahogy hozzászoktam az egyedülléthez.

Viszont ha felkelteném egy nő érdeklődését, ő mennyire tolerálná, ha azt mondanám, hogy nem tudok beleugrani egy kapcsolatba? Vagy ha mégis, akkor is szükségem van naponta pár óra egyedüllétre. Hozzászoktam, megszoktam, jó egyedül. Nem akarok arra utalni, hogy valami eszközként használnék fel az életemben egy nőt, hogy kielégítsem egyéb vágyaimat, mert ha szeretném az illetőt, akkor nagyon-nagyon szeretném, szóval csupán arról van szó, hogy akármennyire is szerelmes lennék, muszáj naponta pár órácskát egyedül, csendben lennem a hobbijaim, az olvasás, és a kreatív tennivalóim miatt. Nem tudnám elképzelni, hogy még kapcsolatban is valaki folyton a nyakamon lógjon, és körbeugráljon.

Szerintetek akaratomon kívül ez mennyire korrekt, ha egy nőnek a kapcsolatba lépésünk előtt kikötöm? Mennyire tolerálja ezt egy nő? (Sajnos semmi tapasztalatom sincs, hogy egy nő mit hogyan gondol.)