Mi lesz így velünk? Egyre elkeseredettebb vagyok!

A barátommal 15 hónapja vagyunk együtt. A kapcsolatunkat távkapcsolattal kezdtük, mert ő külföldön melózik. Aztán 8 hónapot éltünk együtt kint, de haza kellett jönnöm. Most május óta megint távkapcsolatban vagyunk. 5-6 hetente jár haza max 1-2 hét szabadságra. De nagyon nehéz. Tervezünk gyerkőcöt is, de én félek így belevágni. Attól félek, hogy elhidegülünk. Hogy egész egyszerűen megszokjuk az életet egymás nélkül es simán csak elmúlik minden. Néha rámtör egy-egy ilyen sírógörcs es próbálom neki magyarázni, hogy szó sincs arról, hogy nem szeretem őt, de az embernek szüksége van társra, aki mellette van, es telefonon, meg skypeon lógni, az nem kapcsolat. Ő erre mindig azt mondja, hogy ő sose gondol arra, hogy elhidegülünk, hogy ez csak az én fejembe van. De szerintem ez nem így működik, es nem akarom, hogy odáig fajuljon a helyzet, hogy valamelyikünk megcsalja a másikat. Talált most másik munkahelyet, közelebb itthonhoz, 2hetente vagy hetente haza tud majd járni elvileg. De en mar annyira el vagyok fáradva lelkileg, hogy rengeteget sírok és mintha lenne bennem egy felismerés, hogy nem fog menni így sokáig. :-( hazajönni dolgozni nem tud, mert rengeteg fizetnivalónk van (kocsi, lakás, plusz hitel) . ÉN kimenni megint, nagyon nem szeretnék. Nem mondom, hogy soha, de nem nagyon szeretnék.... :-\ Tudom, hogy rengetegen élnek így, de naponta összeomlik a lelkem. Félek így gyereket vállalni, pedig amúgy nagyon jól elvagyunk egymással, de úgy érezném magam, mint egy egyedülálló anya, es mindig attól félnék, mikor nyögi be, hogy bocs, találtam mást, nem jövök haza. Azok válaszát várom elsősorban, akik jártak / járnak hasonló cipőben. 25 es 32 évesek vagyunk.