Miért akartok mindig másnak megfelelni emberek? Miért nem érzitek magatokat jól saját magatok miatt, nem más ember kedvéért?

Na végre, értitek a lényeget, amit felvetettem, kérdeztem, vagy mondani akartam.

Nekem a legfurább az, amit írtam is. Az emberek boldogok akarnak lenni, de nem tesznek, vagy tehetnek érte. Utóbbit mindjárt kifejtem, mire értem. Tehát, irtó magas elvárásokat támasztanak sokan (bocsássanak meg a nők, de javarészt ők élnek álomvilágban e téren), MÁSOKKAL szemben magas a követelmény, de sokszor úgy, hogy a léc feltevője magát sem ismeri. Tehát ő nem tesz meg mindent azért, hogy saját magát fejlessze, jól érezze magát a saját bőrében, gyakorta csak elvár és elvárja a kb. tökéletességet az emberektől. Ezzel egy hatalmas falat húz maga köré, és pont amiatt a hatalmas elvárások miatt, és amiatt is, mert mástól reméli a boldogsága forrását, nem lesz boldog és eltaszítja az embereket magától. Márha ebből a szemszögből vizsgáljuk a dolgokat, hogy ha valaki mástól várja a boldogságát. Millió szemszög van, nyilván tudja mindenki.

Most jön be Left Behind szemszöge. Őt is megértem tökéletesen. S majdnem, hogy valahol én is így vagyok ezzel. Mivel ritkán találkozik a kereslet és kínálat az emberi kapcsolatokban, mely elsősorban a hányattatott gyerekkornak, rossz szülöi példának, ingerszegény vagy túlingeres környezetnek, a média hatása miatt torzuló személyiségnek, hamis érzelmi alapokon nyugvó vágyaknak, sérült lelkiség által megszült elképzelések miatt alakul így, az emberek rosszul választanak, akkor is, amikor tudnák, hogy nem a jó irányba mennek.

A Left Behind féle becsületes, korrekt típusú srácok nem sűrűn találkoznak majd össze olyan nőkkel, akikkel boldognak éreznék magukat, a fentebb említett okok miatt. Ha találkoznak is, a kamaszkor végére kifejlődött sérült lelkiség miatt valaki mindenképpen sérülni fog ebben a kapcsolatban. Sokkal inkább a Left Behind típusú férfiak, mint a nők. A nőkben sokkal erősebb a tagadás, elfojtás, elnyomás. Éppen ezért ők könnyebben zárják ki még az őszinte, stabil alapokon nyugvó, hiteles érzelmeiket is, ergo könnyedén tovább állnak. Persze nem mindenki. Férfiakban is van rá példa.

És itt jön be az, hogy mindenkinek fáj a lelke, bántják egymást, de nem tudják, hogy miért. Ez a magam fajta férfiakat lejjebb taszítja az érzelmi hullámvölgy felé, a megkérgesedett lelkületű nők lelkét pedig még inkább megkérgesíti, és ezért tűnhetnek ők sokkal erősebbnek. Úgyis jön majd más. Nem azt nézi, hogy mire vágyik, ki is ő valójában, hogyan fejleszthetné személyiségét, hogy aztán jól válasszon, ha választania kell, épp cska azt, majd jön valaki és ha az sem lesz oké, majd megint jön utána valaki. Menekülnek egyik kapcsolatból a másikba. Emiatt a sérültség miatt nehezebben is állapdnak meg.

Megfigyelted? Eleve több az egy nőre jutó udvarlók száma, mint az egy férfire jutó női jelölteké. Tehát választhatnak kedvükre. Míg férfiaknál ez sokkal kisebb arányban van jelen. Tehát az érzelmesebb férfiak, mi, sokkal hamarabb és mélyebben sérülhetünk pusztán már csak azért is, mert valahol feleslegesnek érezzük magunkat. Pedig ott van bennünk az, hogy mi adni és adni akarunk, mert csordultig vagyunk szeretettel, szenvedéllyel. De kinek adjunk? Nem tudunk kinek adni. Nem kell ez. Nőknél is vannak ilyenek bőszen.

Persze nekünk sem kell a felszínesség, a hazugságokon nyugvó, sérült kapcsolat. Felszaporodik bennünk ez az adni akarás, szeretni akarás, s amikor jön valaki, rázúdítjuk akaratlanul is és megijedhet. Pedig lehet, hogy végre egy értelmes nőre akadnánk. Ugyanez igaz a nőknél is. Magyarul, rossz emberen csattintd el akaratlanul is az ostorodat. S ez jó részben azért is van így, mert ha a szív nem kap kedves szót, meghal benne a motiváció a tenni akarásért.

Ezért én inkább azt mondom, valóban magunkat kell először kiművelni, reális célokat kitűzni magunk elé és tenni érte, hasonló emberekkel körbe venni magunkat. Nem feltétlen azért, hogy összejöjjünk velük. Először magamban kell megkeresnem a személyiségem kulcsát. S ha társulni akar hozzám majd egy nő, aki értékeli ezt? S adni akar? Maga a mennyország. De meg kell tanulni e nélkül is élni. Teljes életet élni. Hogy egész ember lehessek önmagamban is :)

Ha megfigyeled, mindig lenne kivel megosztani a lelkisét, testiséget is (persze nem bármi áron), de megint visszajön az, hogy mi emberek túlzott idealizmusban élünk és eleve kizárjuk azt, aki egy-két dologban nem pont olyan, mint amilyennek megálmodtuk. S itt jön be a szűkebb környezet, barátok, média szerepe. Szánkba, agyunkba adják az elképzeléseket, s már azt sem tudjuk, kik vagyunk és mit szeretnénk, mert azt hisszük, hogy a gondolatok, melyeket megélünk, a miénk. Persze a bölcsebbek tudják, hogy nem kell és semmi szükség megerőszaklni a saját elveiket csak azért, hogy legyen valakijük. Ezt én is vallom. Pont ezért mondom azt, hogy inkább legyek egyedül a csordultig teli érzelmeimmel, mint egy hamisságra épített kapcsolatban. Tehát, nem szabad szemellenzősen élni, és olyan emberekbe energiát fecsérelni, akik nem érdemlik meg. Viszont észre kell venni azokat, akik megérdemlik. Közben csináld, éld az életed, aztán majd észrevesz valaki, de ne ettől függjön a boldogságod. Mondhatná valami öreg bölcs, zárógondolatként! :D :D