Tényleg vannak ilyen "magányos farkas" férfiak?

Anno én is ilyen voltam az exemmel, a kapcsolatunk elején. Introvertáltabb vagyok és nem voltam belé szerelmes. Sőt, annyira nem is éreztem iránta semmit és mi is hetente egy-két alkalommal találkoztunk csak, pedig ő rágta a fülemet állandóan, hogy látni akar.

Úgy fél év után jött a változás, amikor elkezdtem jobban kedvelni; akkor meg minden nap szinte együtt voltunk és meg is lett a böjtje...

mindenkinek szüksége van egy kis egyedül létre , főleg ha olyan helyen dolgozol, vagy szimplán csak olyan emberekkel vagy körül véve, akik úgy néznek rád , mintha te lennél a wikipedia. szóval így délutánra eleged lesz az emberi kapcsolatokból és ha mákod van egyedül élsz, haza érsz egy-két órát netezel vagy tvzel és kész kezdődhet minden előlről... viszont ha nincs mákod akkor ez egész nap kitart, mert a lakótársaid, rokonok (anya, apa, testvérek) csak nem hagynak "kikapcsolni" és te pedig legbelül imádkozol, hogy ne vállj egy szociopata gyilkossá.

ez az én történetem.

Velem ugyanez volt, csak fordítva. Én voltam a magányos farkas lány, ő pedig a szociális fiú. Bár az én szemszögem nem mérvadó, de magányos farkasként én akkoriban valahogy így éreztem: Nem szerettem halálos szerelemmel a fiút, de szerettem volna, hogy mellettem legyen. Mivel senkim sincs, lévén, hogy az emberek megijednek a személyiségemtől, ő volt az egyetlen, aki érzelmekkel tölthette meg az életemet. Szükségem volt valakire, aki támogat, de nem akartam túlzásba vinni, mert nem szeretem, ha valaki folyton a nyakamba liheg. A kapcsolatunk szinte kimerült az internetes beszélgetésekben, és a kéthetenkénti egyszeri találkákban. Tulajdonképpen bármelyik másik fiú is megtette volna, a lényeg, hogy legyen valakim.

17/L