Túlreagáltam? Szerintetek helyre lehet még hozni?

Szakítottam a barátommal ma, mert nagyon haragudtam rá, és már nem bírtam tovább, egyszerűen betelt a pohár. Másfél éve vagyunk (voltunk) együtt, és már a legeslegelső randitól kezdve folyamatosan késett. Nem 10-15 perceket, hanem órákat, jobb esetben csak egyet. Játszik az ember idejével, ma is megígérte, hogy 8ra eljön hozzám (fél 8kor még szólt is, hogy indul, és a BKV összes vacakolásával együtt sem több 40 percnél az út idáig), és bevágódik 9kor. Egyszerűen már nem bírtam tovább. Vasárnap láttam utoljára, akkor is késett (bár nem volt nagy gond belőle, mert társas összejövetel volt, de még így is 6körül ért oda, a megbeszélt 4 helyett). És nem is csak az, hogy egyszerűen késik, hanem megígéri, hogy oké, igen, ma itt lesz 8ra, és én ha nem is svájci atomóra pontosságot várok, de azért ne egy órát késsen már!

Szerintetek túlreagáltam? Szerintem elég türelmes voltam, amikor másfél órákat vártam rá a hideg buszmegállóban, pedig max fél órányira lakik onnan (de igen, a remény, hogy ááá, biztos elindult már, stb, nem engedi sose, hogy elébe menjek, az ilyen esetekben meg természetesen a telefonom kártyáján nincs pénz, hogy felhívjam, mert Murphy igenis tudott valamit). Túlreagáltam, hogy másfél év után betelt a pohár? Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy ezidő alatt hányszor volt pontos, hovatovább ért volna előttem oda a megbeszélt helyre. Még amikor együtt indultunk is valahova, mindig várni kellett rá, még ha időnk sem mindig engedte (színházi előadásról késni közel 20 percet??? Csoda hogy egyáltalán beengedtek...).

Szerintetek túl agresszív lépés volt a szakítás? Túlreagáltam volna? Nagyon szeretem őt, nem szeretném elveszíteni, de már egy csomószor kértem, könyörögtem, hogy emberelje meg magát, mégsem tette, és figyelmeztettem is, hogy ennek így nem lesz jó vége... Megmenthető még a dolog? Elég feldúltan viharzott el innen, és bevallom, abban reménykedtem, hogy visszajön, de azóta gondolom már hazaért, és hát... nem is tudom. Nem jelentkezett... Viszont jogosnak érzem a haragom, és bár fontos lenne visszakapnom/megtartanom őt, mégsem érezném helyénvalónak a pitizést ezek után. Nem büszkeségből, hanem egyszerűen szavatartásból, hogy megtanulja végre, 22 évesen, a tetteknek és a szavaknak igenis van súlya. Vagy szerintetek nem kéne? Higgye csak azt, hogy dühből mondtam mindezt, és kábé semmi értelme sincs, elég csak megvárnia, hogy lenyugodjak, és minden rendben, mintha semmi se történt volna? Ti mit tennétek? Mit gondoltok?

Előre is köszönöm a válaszokat és véleményeket.

21/l