Ezek ellenére megpróbáljuk a kapcsolatot szerintetek, vagy nagyon zűrös?

Már több mint egy éve alakulnak köztünk a dolgok, tipikusan az az eset, amikor nem akartunk egymásba szeretni, sőt, küzdöttünk ellene, de mégis így alakult.

Akkor még barátom volt, de szakítottam, mert éreztem, hogy ő kell nekem...

Pár hónapig randizgattunk, együtt csináltunk mindent, együtt tanultunk, minden zh-ra vizsgára segített felkészülni, sok közös programunk volt, aztán pár hónapig együtt is voltunk, annyira jó volt minden, én még senkivel nem voltam ilyen boldog.

Viszont a negatívumok: a bulizást szerintem eléggé brutálisan csinálja, sok alkohol, fű... amúgy én is szoktam sokat inni, szóval nem ellenzem, nem arról van szó, de azért vannak szintek. És a baráti társasága, hát... az se semmi, lehetne erről hosszasan mesélni, hogy milyen ügyeik vannak. (nem bűntények! :D de sok a durva dolog).

Mindketten zárkózottak vagyunk, gyakorlatilag senkit nem engedünk közel magunkhoz, gyakran szoktunk hazudni is másoknak (egymással őszinték vagyunk, mert mivel mindketten ilyenek vagyunk, igazából egyikőnk se tud ítélkezni a másik felett).

Meg úgy alapvetően eléggé felelőtlenek vagyunk, és előfordulnak olyan esetek is néha, hogy megbeszélünk valamit, és csak úgy lemondja, emiatt gyakran azt érzem, hogy igazán számítani se lehet rá... bár amikor baj van, olyankor mindig. Dehát egyébként is fontos ez. Csak hát kiszámíthatatlan, van hogy szinte egy hétre beköltözik hozzám, máskor meg egy héten csak egyszer találkozunk.

Egyébként én is nehéz eset vagyok, elismerem, sőt, kb olyan vagyok, mint ő, de korábban "megszoktam", hogy a barátaim érettebbek nálam, próbálnak jó útra terelgetni stb... itt ez nincs jelen, és mondjuk lehet, hogy pont ezért érzem mellette magam sokkal jobban, nem tudom..

Viszont tiszta szívből szeretjük egymást, ilyen magas fokon még sose sikerült senkivel megélnem a szerelem érzését, minden érintése, szava, mindene pont az, amire vágyom, pedig sose használ olyan nagy szavakat, mint amikkel korábban dobálózott nekem mindenki, és korábban sose tudtuk senkinek átadni magunkat ennyire.

Most pár hónapig külön voltunk, mivel szakítottam vele, a fenti okok miatt, de azóta se tudunk elszakadni egymástól, az utóbbi 2-3 hetet szinte végig együtt töltöttük, és azóta annyira boldog vagyok, mint még soha. Az ő karjaiban érzem magam otthon, korábban senki mellett nem éreztem ezt a lelki beteljesülést...

Persze attól még tudom, hogy rossz ötlet vele kezdenem, de nem tudom őt nem szeretni. Ilyenkor mi a jobb? Hallgatni kéne az eszünkre és végre túl lépni egymáson? Vagy ha már így belekezdtünk újra akkor éljük meg ennek az egésznek a szép oldalát? Ti mit tennétek?

22L