Nektek sem lenne ez egy fontos emlék? (Hosszú a kérdés kifejtése. )

Vőlegényemet szeretném jobban megérteni. Persze Ő már elmondta, amit gondol, de mivel nem voltam még hasonló helyzetben, így nehezebb belegondolnom, hogy milyen lehet neki (pedig egész jó a beleérző képességem, de most mégse megy). Kíváncsi vagyok, mindenki így éli-e meg az ilyesmit, vagy csak az én édes Szerelmem van így vele. Ha csak Ő ilyen, az se zavar nyilván, de attól még érdekel ez most nagyon.

[Kis háttér: kis ovis koromban sokat kérdezgettem a felnőtteket a gyerekkorukról, de alig emlékeztek valamire. Ezért én már akkor elhatároztam, hogy életem minden fontos eseményére (köztük a kisebbekre is) emlékezni fogok, és ez eddig sikerült is (huszonéves vagyok).]

Arról van szó, hogy nem emlékszik, hogy vált a kapcsolatunk jó munkatársi viszonyból barátsággá (aztán meg a barátságból lett szerelem). Számomra ez azért is furcsa, mert nekem fontos az az emlék, hiszen Ő a legjobb barátom (azon kívül, hogy azóta nyilván több van köztünk).

Persze az is érthető, hogy miért nem emlékszik rá, de akkor is furcsállom (azért nyilván elfogadom, de ettől függetlenül érdekel, hogy ez mindenkivel így van-e).

Úgy történt, hogy egy nagyon családias, barátságos munkahelyen dolgoztam (mielőtt valaki irigykedne, iszonyú sokat kellett túlórázni, és nem lett kifizetve, de a légkör miatt nem bántam). Ő egy új kollegám volt, és csak egyszerű jó munkakapcsolat volt köztünk: szoktunk beszélgetni, de nem olyan baráti szinten.

Én akkor szerelmes voltam egy munkatársamba (azóta már tudom, hogy csak nagyon tiszteltem, csodáltam, szerettem és vonzódtam hozzá, de nem voltam igazából szerelmes). Mikor már hónapok óta éreztem, hogy az illető is "küld jeleket" (mások is látták ezt), akkor összeszedtem minden bátorságomat, és elmondtam neki, mit érzek. Biztos voltam benne, hogy az illető is szeret, hiszen annyira ezt éreztette (bár az is lehet, hogy ilyen szeretetteljes volt mindenkivel), ezért tudtam magabiztosan eléállni.

Ő viszont nagyon kedvesen azt mondta, hogy még túl fiatal vagyok (teenager voltam), és pár év múlva térjünk rá vissza, ha addig még egyikünk sem találja meg az igazit. Én persze nagyon sírtam, de nem őelőtte, csak miután beértem a raktárba, ahol senki nem látott (aznap nem nagyon volt ott forgalom). Annyira szerettem volna elmondani valakinek a bánatomat, hiszen annyira beleéltem már magam, hogy együtt leszünk. Gondoltam, egyszer úgyis bejön valaki a jóbarátaim közül (akik szintén munkatársak voltak), és akkor végre kibeszélhetem magamból valakinek.

Ekkor lépett be Ő (aki azóta a Vőlegényem). Épp csak egy pillanatra jött be valamiért, de én csak háttal állva és tovább pakolva gyorsan köszöntem neki, így nem láthatta, hogy könnyezek, majd ki is ment. Ő volt az első ember, akivel találkoztam a visszautasítás után, és legszívesebben neki is elmondtam volna, de tudtam, hogy ez nagyon furcsán jönne ki, hiszen még alig ismerjük egymást, és egyébként is minek terhelném a gondjaimmal, úgyhogy inkább hallgattam.

Mire végeztem a pakolással, addigra kisírtam magam, és még a szememet is rendbehoztam, szóval nem látszott semmi. Visszamentem a rendes "helyemre". Aznap épp Ő volt velem beosztva, úgyhogy csendben dolgoztunk együtt (Ő háttal állt nekem). Még mindig bennem bujkált a kisördög, hogy nagyon szeretném elmondani valakinek, akár Neki is, akit alig ismerek, de tudtam, hogy ez nem így működik, úgyhogy továbbra sem szóltam. Olyan 10 perc után kifakadt, hogy "Bökd már ki, mit akarsz mondani, vagy ha semmit, akkor döntsd már el, hogy nem fogod elmondani, mert a gondolatod már szúrja a hátamat!" (Ezt olyan kedvesen viccelődve mondta.:) Akkor elnevettem magam, és mondtam neki, hogy nagyon ki akarok beszélni valamit magamból, de nem hiszem, hogy érdekelnék az én gondjaim, és nem akarom terhelni vele. Erre azt mondta, hogy Őt ez nem zavarja, nagyon szívesen meghallgat, egyébként is messze van még a műszak vége, egész nap csendben lenni nagyon unalmas lenne, jobb témája meg úgy sincsen.

Úgyhogy elmeséltem neki mindent. Mondta, hogy majd beszél az illetővel, mert tudja, hogy csak a lelkiismerete miatt utasított vissza, ugyanis előző nap hallotta, hogy valaki épp azzal s sráccal beszél, hogy nehogy már akarjon valamit egy ilyen kis fiatal lánytól (11,5 évvel voltam fiatalabb nála). Végül nem tudott beszélni vele, mert az illető még a vacsiszünet előtt elutazott külföldre pár hétre egy kiküldetésre. (Ezt tudtam előre, ezért is vallottam szerelmet neki, mielőtt elindult volna.) Aztán tovább beszélgettünk, és pár perc alatt úgy felvidított, hogy már együtt nevetgéltünk.

Szerintem ez volt az a pont, ahol összebarátkoztunk (ÉS ERRE NEM EMLÉKSZIK*), mert utána már mindig nagyon örültünk, ha együtt dolgozhattunk (előtte se volt bajunk egymással, de mégis más volt) sokat beszélgettünk, sokat nevettünk.

[Aztán egy nap azon kaptam magam, hogy azt gondoltam, hogyha továbbra is a másik srác után sóvárognék, akkor egy bolond lennék, hiszen Őmellette boldog vagyok. Attól kezdve kifejezetten kerestem a társaságát, Ő is megszeretett, és így jöttünk össze.]

*Ő sok dologra nem emlékszik az életéből, és ezt sem tartja olyan fontos emléknek. Én azért tartom fontosnak, mert enélkül talán közömbösek maradtunk volna egymásnak, és talán sosem billent volna át a "mérlegünk" oda, hogy kifejezetten szeretünk egymás közelében lenni, hiszen pár hét múlva elkerült másik osztályra az épület másik végébe, ahol nagyon ritkán találkoztunk volna 5 percnél hosszabb ideig, újabb pár hét múlva meg már nem is dolgozott ott, sőt másik városba költözött.

Persze azért érthető is, hogy nem tart fontosnak egy olyan emléket, ami úgy kezdődik, hogy egy másik férfiba voltam "szerelmes", pedig nem csinálnám vissza, utólag még örülök is, hogy "a másik" elutasított - akkor nagyon fájt, de már hálás vagyok neki ezért -, és ezt a Szerelmem is tudja, hogy sosem cserélném le se arra az illetőre, se másra.

Aki volt már ilyen helyzetben, az tényleg nem szívesen emlékszik vissza erre?