Álmodtam? 2 hétig volt egy férjem. Álom volt?

Segítsetek, kérlek, mert megőrülök! Sokkot kaptam és nem tudok magamhoz térni. 24 éves lány vagyok, ma van a szülinapom, és ennek örömére egy akkora pofont kaptam az élettől, hogy nem tudom hova tenni, nem tudom, hogy mi van, beleőrülök, nem tudok semmit.

Egy 28 éves sráccal beszélgettem az interneten 2 héttel ezelőtt. Először nem is akartam vele beszélgetni, de ő annyira finoman rávezetett, annyira akarta, hogy beszélgessünk, hogy igent mondtam az msnre. Bár nem tudta, hogy mi az, mert még nem használta, de miattam megkereste, és bejelentkezett. Beszélgettünk, aztán meguntam, mert olyan kép kezdett bennem kialakulni, hogy ő egy csaló, csak azt mondja, amiről azt gondolja, hogy én hallani szeretném. Elhatároztam, hogy megszakítom vele a kapcsolatot, és ezt másnap közölni is akartam vele. Mivel már akkor megadta a telefonszámát, arra írtam neki egy smst, hogy vége a beszélgetéseknek, felejtsen el. Erre kétségbeesett, és azt mondta, hogy most azonnal elindul hozzám az ország átellenes végéből. Éjszaka volt. Nagyon tiltakoztam, hogy ne találjon ki ilyen őrültséget, és ne jöjjön. Illetve a címemet se tudta, úgyhogy gondoltam, majd elbolyong a városban, engem nem érdekel. Éjszaka közepén jött egy sms,hogy baj van, összetörte a kocsit, menjek érte a tőlem kb 100 km-re lévő városba. Na mondom, egyes számú trükk, nem mond igazat, csak el akar csalni valahova, dehogy megyek. Megírtam neki, hogy én megmondtam, hogy ne jöjjön, hívjon autómentőt. Hívogatott, de lenyomtam neki kb harmincszor, annyira nem érdekelt, és egy csalónak tartottam, kicsit féltem is tőle. Nem volt alapja a félelmeimnek, de az ösztönöm erősen azt súgta valahonnan, még ilyen erős sugallatom soha nem volt. Addig sírt nekem smsben, míg egyszer belementem, hogy felvegyem a telefont. Akkor belesírt a telefonba, hogy miért csinálom ezt vele, hisz szeret (pár msnezés után?), és nem véletlenül jött utánam. Engem ez sem érdekelt, kiosztottam, letettem. Másnap este megjelent (egész nap a szerelőnél volt a kocsi abban a városban). Anyu győzködött, hogy adjak neki egy esélyt, menjek ki elé, hisz éppen igazat is mondhat, és valóban összetörte magát azért, hogy láthasson. Anyu tanácsának engedtem, és kimentem, hátha tényleg igazat mond (ennyire nem bíztam benne, pedig másokban -sajnos- kapásból megbízom). Ahogy megláttam az ajtóban és mosolygott, és az első szava az volt, hogy nem semmi lány vagy te, én ott helyben elvesztettem az eszem. Ott állt előttem az álmom, akit évek óta elképzeltem magamnak, pont olyan volt, mint az álmaimban, bár még soha nem láttam, de ott állt a megelevenedett hús-vér álmom, az Igazi. Korábban azt mondták nekem, hogy ha eljön az Igazi, egyből meg fogom ismerni. Nekem előtte 2 komoly udvarlóm volt, a harmadik nemrég próbálkozott volna nálam, illetve voltak ismerkedések is, de csak beszélgetés szintjén maradtak meg. Az egyikhez majdnem hozzámentem korábban, de beteg volt, olyan betegséggel, amely kizárja a családot, de a legjobb barátom maradt, és ő is azt mondta nekem, a szüleimmel együtt, hogy ha eljön az Igazi értem, akkor nem fogok egy percig sem gondolkozni, meg fogom Őt ismerni. Abban a pillanatban ez történt velem. Belémhasított a felismerés: Ő az! Eljött értem! Legyőzte az akadályokat, kis híján ő is megsebesült, megküzdött velem is, és most itt van! Végre! Kimentem vele megnézni a kocsiját, tényleg össze volt törve, csak annyira csináltatta meg, hogy üzemképes legyen, hogy folytatni tudja az útját hozzám, hiába is mondtam neki akkor, hogy forduljon haza.

Behívtam és egy csodálatos hetet töltöttünk együtt. Olyan volt, amilyennek képzeltem. Haza sem akart menni. Anyu nagyon örült, még soha senkinek nem örült ennyire. vendégül látta, ágyat kapott, haza sem akart menni, bemutattuk a családnak, a jövőt tervezgettük. Érdekes módon az egész család és a szüleim is úgy tekintettek rá egybl, mintha már a férjem lenne. Egyszerűen látszott rajta. Még egyik fiún sem látszott ez, akik udvaroltak nekem, de Ő férfi volt, és kapásból látszott, hogy úgy viselkedik, mint a férjem, gyengéden szeretett, részt vett az életemben és minden működött úgy, ahogy kell. Együtt jelentünk meg mindenhol, teljes biztonsággal mutattam be Őt mindenkinek, hiszen kétség nem fért hozzá, hogy Ő lesz a férjem. Tervezte, hogy felmondja a munkahelyét, a lakását, és hozzám költözik az ország másik végébe. Ezügyben elintézte a telefonokat is, beszólt a munkahelyére is, hogy elindítsa a dolgot. Anyu annyit mondott, hogy eljött, űzte a vadat, közben ő maga is megsebesült, de mostmár viszi a trófeát, hiszen megérdemli. Minden olyan volt, akár egy filmben, azt hittem, álmodom. Pont egy magányos időszak kellős közepén voltam, minden ünnepet egyedül töltöttem, kétség sem fért hozzá, hogy végre eljött az Igazim. Azt végig hangoztatta viszont, hogy ez a megismerkedési időszak, amivel én egyet is értettem, csak az fájt, hogy úgy fogalmazott, hogy neki "pozitív és negatív serpenyői" vannak, amiből az egyik valószínűleg győzni fog. Azaz méricskélt, mint egy vásári lovat, és mindig, amit tapasztalt, beletette vagy az egyik, vagy a másik serpenyőbe. Azt végig mondta, hogy ő szerelmes belém, az elején még azt mondtam, hogy msnen nem alakulhat ki szerelem, de amikor személyesen is találkoztunk, már elhittem neki, amikor egész héten mondogatta, hiszen bennem is rögtön kialakult. Mégis serpenyőzött. Azt mondta, az egész életét feladja értem, és a rám bízná, de én is az enyémet őrá, ez nem is kérdés. Kérte, hogy lakjak nála, amikor visszamentünk az ő városába (én pont ott járok egyetemre), így elfogadtam. Mondta, hogy senki másban ne bízzak, csak őbenne. Mondjam fel a kollégiumomat is, de azt a hivatalos papírok miatt nem mondtam fel. Viszont hozzá költöztem, mert ezt már az msnen is mondta, hogy teljesen biztos benne, hogy menjek oda. Neki ez az első kapcsolata, az első csókja is velem volt. Visszamentünk az ő városába az otthon töltött 1 csodálatos, álomszerű hét után. Úgy jött az életembe, mint egy villám, lehengerelte anyukámat is. Az egész életem megváltoztott miatta, mentem utána vakon, szinte már nem is emlékszem arra a hétre, teljesen homályos volt a tudatom, szó szerint vakon követtem, Ő az egészséges életmód híve, anyu is egyből áttért arra, amit mondott, pedig ilyet senki kedvéért nem tenne, de annyira egyértelmű volt, hogy ő lesz a veje, hogy szívvel-lélekkel követte Őt anyu is, mindenki. Csak azt nézte mindenki, hogy jó Neki és kettőnknek. Az ő városában 3 napot töltöttem nála, amikor az első nap még jó volt, utána egyre furcsább lett,viszont én nem tudtam hova tenni. Együtt mentünk az orvosomhoz, mivel van egy betegségem, de Ő mellettem állt, együtt is hívtak be minket, mint egy házaspárt. Reggelente simogatással ébresztett, de olyan kezet, mint az övé, még soha nem éreztem. Az érintése, az illata, a mozdulatai, mind-mind azt súgták, hogy Ő az! Itt van mellettem a férjem! És Ő viszont. Amikor megsimogatta a kezem, megmérte a gyűrűsujjamat, hogy mekkora a méret, milyen gyűrűt kell majd vennie. Mondta, hogy tudja, hogy én leszek a felesége. Bemutatott az anyukájának, aki nem örült neki, hogy elköltözik hozzám, az ország msik végére, de szembeszállt vele, és mondta, hogy akkor is eljön utánam. Viszont rengeteget magyaráztam neki, mert ő olyan családból jött, ahol nem beszélgettek egymással, mi viszont állandóan, és furák voltak neki a mondataim, a társalgásom, a szófordulataim (Ő ráadásul tájnyelven is beszél), egymás gondolatait meg kellett szokni. Sokszor megállapítottuk, hogy nem értjük egymást, egy mondatot hosszú órákig magyaráztunk egymásnak, hogy ki hogy értette. Előző nap levette a gyűrűméretet a kezemről, majd vettünk egy számlás mobilt a nevemre, hogy ingyen beszélhessünk majd egymással, és meghívásunk volt a szüleihez másnapra. Hajnalban jött a telefon, hogy én mégse menjek, csak a kedvesem, mert csak vele akarnak beszélni. Már ezt bunkóságnak tartottam, és meg is mondtam, hogy az én anyám ismeretlenül és hirtelen odacsöppenve is tartotta-etette egy hétig, nekem meg a meghívást is visszamondják, de jól van, akkor legyen így. Elment a szüleihez, majd visszajött, hogy semmi gond, elfogadták a döntését, és ezzel a lépésükkel nem tud mit csinálni, hogy visszamondták a meghívásomat, nem tehet róla. Jól van, mondom, oké. Este engem hívogattak a régi udvarlóim (illetve egész 2 hétben), de lenyomkodtam a telefont, illetve állandóan kikapcsolva tartottam (emiatt fontos hívásokat mulasztottam el) Amikor Ő megérkezett az életembe, akkor kidobtam mindenkit, hogy bár nem járunk most egyikkel se, de még a beszélgetéseket is meg akarom szakítani, mert szerelmes vagyok, és van valakim. Ebbe az egyik belenyugodott, úriember maradt, mondta, hogy nem fog beleszólni, oké, ahogy gondolom. De a másik kettő nem nyugodott bele. Azt mondták, nem leszek vele sokáig, mert elveszik tőlem,ha így döntöttem, hogy érezzem meg azt a fájdalmat, amit most ők éreznek. Nem érdekelt, megmondtam a kedvesemnek, hogy nem tudok velük mit tenni, én megtettem a magam részét. Aznap is hívogattak, kinyomtam. Szóltam, hogy ne haragudjon, egyszerűen nem értik meg. Az egyik viszont levelet írt a kedvesemnek iwiwen, amelyet nekem Ő meg is mutatott. Abban a levélben volt minden. Teljesen el voltam áztatva, meg voltam rágalmazva, hogy én k.rválkodtam, kihasználok mindenkit, csak a pénzért vagyok mindenkivel. Elmondtam neki, hogy mindez nem igaz, és azt, hogy tudtam előre, hogy ez lesz, hiszen megmondták, amikor el lettek küldve. Azt mondta, hisz nekem, de válaszolt a rágalmazómnak, és felvette a kapcsolatot vele smsben is. Egy darabig beszélgettek, a rágalmazóm fújta a magáét, a kedvesem érdeklődve hallgatta. Én meg persze magyarázkodhattam utána, és nagyon dühösen megmondtam, hogy amit tőlem kap, azt nem köszöni meg, de nem éri el a célját. Kedvesem is azt mondta, hisz nekem, de láttam a szemén vmi megmagyarázhatatlan furcsaságot. Azt mondta, nem akar csalódni. Aztán, hogy a másik is hívott, kinyomtam, elkérte a számát. Mondtam, teljesen felesleges, én már elküldtem. Azt mondta, hátha tud vele beszélni, na meg hogy tudja, milyen érzés, ha kidobnak valakit (voltak reménytelen szerelmei korábban), ezért a srácot meg akarja vigasztalni. Ha nincs takargatnivalóm, odaadom. Erre mit tehettem volna? Odaadtam a számot. Előttem hívta fel. Hát teljesen más hangnemet ütött meg a zaklatómmal, mint amit nekem mondott. Egyszerűen leinformált nála. Az meg persze elmondott engem a fülem hallatára mindennek (kihallatszott a telefonból). Ilyen-olyan hazugnak, meg hogy ne bízzon bennem, stb. Nagyon dühös lettem. Mondtam, hogy miért tőlük informálódik rólam, amikor megmondták, hogy tönkretesznek. Azt is mondtam, hogy én nem informálódom róla, mert én neki hiszek, amit Ő mond, nem másoknak. Erre dühös lett, hogy miért nem informálódom róla a barátoknál, munkatársaknál, tessék, azonnal hívjam fel őket. Mondtam, hogy nem, mivel megbízom benne. De ezt hibának vette és beletette a negatív serpenyőbe, holott előtte azt mondta senkiben ne bízzak, egyedül őbenne. Illetve azt is mondta, hogy még iwiw-en se néz meg, hogy ne essen rosszul, hogy informálódik rólam. Most meg? Még a képaláírásokat is megnézte előttem, hogy kik voltak azok a vadidegenek, akik a képem alá annyi írtak, hogy szép vagy, stb.

Szó szót követett, én kértem, hogy ne higgye el, amiket ezek mondanak, bízzon bennem, én is azt teszem, és mindent összehangolunk, hogy jó legyen mindkettőnknek. Erre a fejemhez vágta, hogy mit tettem én őérte? Hogy vettem egy telefont? De nagy dolog. Meghűlt bennem a vér, úgy leblokkoltam, hogy reagálni se tudtam. Mondta, hogy hiába van meghívva hozzánk 2 hét múlva összevont családi születésnapot ünnepelni, bár elfogadta a meghívást akkor, most nincs semmi dolga, de nem fog elmenni, és ha szeretem, akkor elfogadom azzal együtt is, hogy direkt bunkózik velem. Na mondtam, azért direkt ne bunkózzál, én ezt hol teszem meg veled? Erre sem szólt semmit. Mondom, ugyanazt csinálod, mint anyukád, aki ad egy meghívást, majd lemondja. Te meg elfogadod, majd lemondod, de nincs indoka. Azt mondta, így kell elfogadni. Mondom, oké, csak engem hagysz sz-ban az egész család előtt, hogy várnak rád, készülnek, ami elég sokba is kerül, és csak úgy nem megy el, oda se szól, csak rajtam keresztül üzeni meg. Aztán hogy beszélt ezzel a másik rágalmazómmal, szó szót követett, és hidegen megszólalt: nem fog menni. Mondom, mi? A kapcsolatunk. A vér megfagyott bennem. Sokkot kaptam. Onnantól alig emlékszem valamire. Kérdezte, hogy most pakolok össze (este 11 óra volt), vagy holnap is jó lesz. Azt hiszem, sajnos csak hebegni-habogni tudtam, hogy de vajon miért? Nagyon goromba kezdett lenni, olyan, amilyen addig nem volt, hogy ezt nem fogom soha megtudni, mert ő nekem nem mondja el. De mondom, csak megérdemlek ennyit, hogy tudjam. Azt mondta, megérdemlem, de akkor sem mondja el, bár szeret, de menjek. Mondtam, hogy ezért mondtam volna fel a kollégiumomat? Hogy most meg mehessek az utcára? Azt mondta, akkor nem rakna ki az utcára engem, találnánk megoldást. Meg mondom, a kétéves hűségnyilatkozat a telefonon, az is a nevemen van. Visszaadta, hogy kezdjek vele, amit akarok, őt nem érdekli, csak mostmár ne beszéljek, ne szóljak egy szót se, eleget beszéltem, csomagoljak és menjek. Azt mondta, ne rontsuk el még jobban. Annyit tudtam kinyögni, hogy ennél jobban nem lehet elrontani. Teljes csendben ült, és végignézte, ahogyan pakolok, majd felállt, és kijött velem az előszobába, amikor a kabátomat vettem. Lehurcolkodtam aa kocsihoz, mondta, hogy segít levinni, mondtam, hogy nem fogsz kidobni, megyek én magamtól, majd fordulok kétszer. Közben még arról a telefonról, amit én vettem neki, megírta mindkét rágalmazómnak, hogy szakított velem, majd visszaadta a telefont. Később vettem észre, hogy a rágalmazóm elkésett a válaszával, mert mire válaszolt, már nálam volt a telefont, ezt persze nem tudhatta, és így én olvastam el, hogy az volt a válasza, hogy nagyon helyes, jobban nem is cselekedhetett volna, majd ha arra jár felénk, meghívja egy sörre (továbbra sem tudom, hogy ismerik-e egymást, mert én úgy tudtam, hogy nem, egyébként meg felénk sosem jár elvileg, csak miattam ment oda akkor, szóval nem tudom). Mire visszamentem a második fordulóért, az utolsó kaját is összepakolta, amit az én édesanyám neki vett. Mondtam, hogy ezeket nem viszem el, mert te kaptad (nem akartam egy szál kolbászon meg 3 liter tejen kicsinyeskedni, így azt ott hagytam). De nem tudtam már, hogy mit csinálok. Nem voltam magamnál (és igazából most sem vagyok). Elköszöntem tőle, Ő utánamnézett hideg, merev arccal (amikor kimondta a szakítást, és a döbbenettől nem tudtam megszólalni, percekig nézett a szemembe), és most is a szemembe nézett ugyanazzal a hideg, kutató tekintettel. Ez a kettő volt a szemében: kutatás és elhatárolódás. Lementem a lépcsőn, kimentem a kocsihoz, és első gondolatom az volt végig, hogy éjszaka van, most úgy sincsenek az utakon, az első villanyoszlopnak nekihajtok. Akkora padlógázt adtam, hogy kinéztek rá az ablakokból, de annyira ködös volt az agyam, hogy nem tudtam, mit csinálok. Mentem, hajtottam hosszú egyenes utakon át, mögöttem a csomagjaim, nem tudtam, hogy hol vagyok, csak tekeregtem, és egyre gyorsabban mentem, gondoltam, valahol majd csak sikerül kisodródni. Az agyam és az idő állt. Nem ment. Olyan volt, mintha egy filmben peregnének a kockák, de nem történik semmi, én meg csak úszom a semmiben, és igazából semmi sem történik, csak vagyok. Szerintem repültem is, olyan gyorsan hajtottam. Egyszer csak nem azt mondom, hogy eszembe jutott, mert eszem nem volt, de felködlött valahonnan messziről az anyukám. Hirtelen bekanyarodtam valahova, megálltam, azt nem tudtam, hogy mit csinálok, csak nyúltam a telefon után, és felhívtam őt. Akkor jöttek meg először a könnyeim. Szegény anyukám nem tudta, hogy miért nem érti a szavaimat a zokogástól az éjszaka közepén, nem tudta, hogy mi van velem, persze ő is halálra rémült. Elmondtam, felhívta ő is, de neki is csak annyit mondott, hogy nem mondja el az okot, mert nem akar megsérteni, és minden jót kívánt nekünk. Szóval végig engem hibáztat, pedig fejreálltam, hogy megfeleljek neki, az egész családommal együtt. Amikor elköszönt, azt mondta, hogy majd talán rájövök, ha okos vagyok, és nem követem el ezt a hibát a következő kapcsolatomban. De nem is tudom, hogy mit! Ennél jobban már senkinek sem igyekeztem, és ő mondta, hogy ha szeretünk valakit, még akkor is meg kell neki bocsátani, ha direkt bunkózik. Valamint azt is mondta, hogy nem is sejteném, hogy Ő mit tud. Akkor megkérdeztem, hogy nyomoztál? Azt mondta, hogy azt gondolok, amit akarok, ezt sosem tudom meg. Semmi takargatnivalóm nincsen, az egész életem ott volt előtte tálcán. Hajnali 4-ig sírtam ott leparkolva a sötétben, összetörtem, zokogtam, a családtagok egyesével hívtak fel éjszaka, mert anyu mindenkit értesített, vigasztaltak, mellémálltak. Az egész család azon volt, hogy mi már úgyis összeházasodunk, és mondom, előző nap Ő is a gyűrűt próbálgatta fel. Ilyen még nem volt. Mindenkit megbabonázott, rólam nem is beszélve. Olyan volt ez a 2 hét, mintha álmodtam volna, és most ébredtem fel (illetve még most se teljesen). Visszakaptam a régi életemet, és nem tudom, hogy igaz volt-e, a családot hívom fel állandóan, hogy álmodtam-e ezt az egészet. 2 hét teljesen kiesett az életemből, mintha csak álom lett volna. Ahogy hajnalban erőt vettem magamon és elmentem a kollégiumba, a két fordulót egyszerre vittem fel a harmadikra, nem bántam, szakadjak meg, nekem már nem segít senki, itt kell belopóznom titokban, mint egy kivert kutya, aki rosszat csinált. Hát rögtön kaptam a 2 rágalmazómtól az üzeneteket, hogy hallottuk, hogy kidobott, na milyen érzés? Meg hogy ők folytatni akarják velem, mert nem kell ilyennek (aminek elmondtak, hazugnak, pénzéhesnek) lenni. Megírtam, hogy rágalmazásért feljelentem őket, és jobb, ha messziről elkerülnek, de egyébként sem érték el a céljukat. De nem beszéltem még a harmadikról, aki úriember maradt. Ő is megtudta a dolgot, de nem a kedvesemtől, mert vele nem véletlenül nem beszélt. Ő kimaradt a dologból, ahogy ígérte, és nem jelentkezett. A család mondta el neki, hiszen tudják, hogy igaz barátok voltunk (de még a vele való beszélgetéseket is leállítottam a Kedvesemért). Felhívott, és annyit kérdezett, hogy úgyis annyian beszéltek már vele, beszéljen ő is? Hiszen vagy mindegy már, vagy pedig meg tudja neki mondani, hogy ő ismer engem régóta, és ne higgyen a rágalmazóknak, mert nem tudja, hogy mit veszít velem. Mondtam, hogy olyan mindegy már, hívja, ha akarja. Reggelig bőgtem, délután hívott, hogy felhívta a Kedvesemet. Azt kérdezte, hogy gondolkozott-e már, amikor kidobott. Azt mondta, hogy egyfolytában ezen gondolkozik azóta is. Kérdezte tőle, hogy szeret-e, határozottan azt állította, hogy szeret. És hogy nem tudja, hogy jól döntött-e, de a hangjából állítólag ugyanaz a halálos nyugalom és eltökéltség áradt, amit akkor láttam, amikor biztos kezekkel kidobott. Elmondta neki, hogy én nem olyan vagyok, amilyennek beállítottak, majd ennyiben maradtak, és letették a telefont, hogy többet nem fognak egymással beszélni. Ezt megköszöntem neki, de még mindig nem tudom, hogy hova tegyem ezt az egészet. Nem merek reménykedni, hogy majd jelentkezik, anyu szerint a hangja alapján erre egy ezrelék esély sincs. Ma van a 24. születésnapom. Aznap délután, amikor kidobott, még nyugtázta, hogy vasárnap lesz a szülinapom, de nem mondott hozzá semmi. Azt gondoltam, meglepetést tervez. Hát megkaptam a meglepetésemet, a születésnapi ajándékomat pénteken. Azóta nem tértem még magamhoz, a csomagjaim még nincsenek kipakolva, csak az ágyon ülök, néha wc-re járok ki, és ma anyu is hívott, hogy a boldog születésnapot jókívánság gyanánt lehülyézzen, hogy elvesztettem Őt (volt ideje átgondolni). Mondtam neki, hogy én megtettem mindent, hogy tudtam volna befogni a rágalmazóim száját? És azt mondta, hogy talán ez nem is baja, hanem több minden baja volt, de nem mondja meg senkinek, hogy mi. Az egész több ponton vérzik, de még nem volt annyi erőm, hogy összerakjam, mert szétszakad a fejem, még sokkhatás alatt állok, és hol azt nem tudom elhinni, hogy ez megtörtént, hogy kidobott indok nélkül, hol meg azt, hogy valaha létezett az én kis férjem, akit még mindig, a világon mindenkinél jobban szeretek.