Szerintetek mi a jobb? Mik a tapasztalataitok?

Fogjuk fel úgy, hogy mint minden éremnek, itt is mindkét esetnek két oldala van.

Ha valaki nagyon fiatalon, még az első kapcsolatában megismeri élete párját, akkor a kettejük között kialakult kötelék kizárólagos, mások által érintetlen. Az intimitás ezáltal sokkal komolyabb, hiszen a szex és a párkapcsolat fogalma csak és kizárólag a párját jelenti mindkét főnek, ami ezáltal nem hordozza mások nyomát. Egy ilyen kapcsolatban nem kísért semmilyen volt partner, a két ember múltja nyitott könyv a másik előtt, nincs elszámolni való és nincsenek titkok sem, mivel még szinte gyerekként, tiszta lappal találkoztak egymással. Ráadásul ha már gyerekkorban is egymásra találtak, akkor életük legképlékenyebb szakaszában csiszolódnak egymáshoz.

Cserébe viszont nincs egyéb tapasztalat, ezért bizonytalanabb embereknél, akármilyen mélypont esetén gyakran felmerül, hogy mi van, ha csak azért gondolja mindezt jónak, mert nem próbált még jobbat. Ez a bizonytalanság nagyon káros tud lenni ilyenkor. Ezen kívül az is ott van a pakliban, hogy a felek lemondásként élik meg, hogy esetleg úgy kell leélniük az életüket, hogy soha nem lehetnek mással, soha nem próbálhatják ki, milyen mással lenni. Ezen kívül ha már sok tapasztalattal a hátad mögött vágsz bele egy kapcsolatba, akkor az általában azt is jelenti, hogy már elkövetted a magad hibáit más kapcsolatban, ezért itt nem fogod. Egy első kapcsolat viszont magán viseli az összes ilyen baki tüskéit, mivel ugyanazzal az emberrel élsz, akivel szemben ezt a hibát elkövetted.

Tapasztaltan vágni bele egy kapcsolatba nagyjából a fentiek fordítottját jelenti. Ideális esetben már a korábbi kapcsolataidban megtanultad, hogy hogyan kell kapcsolatban élni, sok hibát elkövettél már, amikből tanultál, el tudod dönteni, mi jó neked. A puszta újdonság vágya már nem vonz, mert már kipróbáltad a másik utat, lefeküdtél másokkal, és nem érzel vágyakozást csak azért, hogy kipróbáld magad, és el is tudod dönteni, hogy neked jó e a mostani, vagy sem. Persze, ez az ideális eset, ami igencsak ritka szerintem.

Cserébe viszont ezek a kapcsolatok szinte sohasem lesznek annyira mélyek, mint a fentiek, hiszen két kiforrott egyéniség találkozik, míg egy első kapcsolatban a két ember tanúja és részese annak, hogy hogyan válik azzá, aki. Egy ilyen kapcsolatban már egy rezdülésből tudja az ember, mire gondol a párja, a kötelék ezáltal sokkal mélyebb, mintsem szerelem, szex, párkapcsolat szavakkal jellemezzük, inkább szinte részei egymásnak.

Ráadásul egy tapasztalt ember sok tapasztalata kellemetlen helyzeteket is tud hozni, hiszen ilyenkor az ember magával cipeli a múltját egy kapcsolatba, ami sok bonyodalmat tud okozni. Mindkét ember tudja, hogy a másik fél már másokkal is szexelt és másokba is volt szerelmes, ami alapvetően a világon semmit nem számít, de ha valakinek van problémája, azt könnyen fel tudja ez fokozni. Sok ilyen "kísért a múlt" jelenetnek voltam már szemtanúja, nem kellemesek. Ugyanígy hozza magával az ember az előző kapcsolataiból szerzett sebeket, komplexusokat, elvárásokat is, amivel az új párodat bünteted. Ezek bagatell dolgoknak tűnnek, de valójában minden tapasztalt ember egy jókora batyuval a hátán érkezik egy új kapcsolat elé, aminek tartalmát nem szívesen mutogatja, mert tele van bűnökkel, hibákkal, tüskékkel, komplexusokkal, kínos pillanatokkal, elvárásokkal, szép és fájdalmas intim emlékekkel. A batyu tartalmának kerülgetése mindig is kínos téma, mert alapvetően nem tartozik a másikra, de egy komoly kapcsolatban mégis minden a másikra is tartozik. Egy első kapcsolatban ez a batyu teljesen ismeretlen fogalom.

Én úgy gondolom, egyik út sem rosszabb a másiknál, személy-, helyzet- és szerencsefüggő, kinek melyik jön össze - ha összejön valamelyik egyáltalán. A félrelépéseknek sincs semmi köze ahhoz, hogy az ember félrelép e, pusztán a kiváltó okok lesznek mások. Inkább az a kérdéses, hogy az ember mennyire ismeri saját magát, és képes eldönteni, melyik az az ember, akivel le tudná élni az életét. Van, akinek ez alapból, tapasztalat nélkül is megy, van aki meg minden tapasztalattól is csak egyre hülyébb és bizonytalanabb lesz, mert helytelenül értelmezi azt. Van, aki puszta gyávaságból rohad az első kapcsolatában, ami egyébként már rég halott, csupán mert fél az ismeretlentől; van viszont olyan is, aki a csodálatosan működő első kapcsolatot csak úgy kidobja, mert szent meggyőződése, hogy az nem működhet úgysem.

Szintén kérdéses dolog, hogy a választott út minden velejáróját is hajlandó vagy e vállalni. Ha úgy gondolod, hogy te ki akarod élni magad, kipróbálni dolgokat, újdonságokat, akkor vállald fel, hogy utána minden történéssel el tudj számolni, vállald a csalódásokat, a kudarcokat, és lehet, hogy sosem találsz olyan kapcsolatot, mint amilyet eldobtál. Ha meg az első kapcsolatodat az örökkévalóságig szeretnéd kitolni, akkor vállald fel, hogy minden elkövetett hibádat ugyanannál az embernél kell jóvá tenned, és ugyanúgy meg is kell tudnod bocsátani a másiknak. Vállald fel, hogy nem fér bele kipróbálni a másik utat egy "nem tudom, mit érzek, tartsunk egy kis szünetet" időkéréssel. Mindkét oldalra ugyanaz igaz: valamit valamiért!

Én az első kapcsolatok táborát erősítem, és igen, megtaláltam a páromat. Tíz éve vagyunk együtt, idén össze is házasodtunk. Nagyon régen rájöttem, hogy a köztünk lévő köteléket nem érti a környezetünkben szinte senki, mert amíg nem tapasztaltad, addig nem is tudod. Gimisek voltunk, mikor összejöttünk, együtt nőttünk fel. Ott voltunk egymás szalagavatóján, ballagásán, gólyatáborán, diplomaosztóján, stb. Ha 17 évesen egy buliban nem tudta, mi az elég, én fogtam a haját a wc fölött, most pedig együtt kelünk reggel hatkor és indulunk munkába. Együtt lestük a naptárat remegve, amikor tizenévesen kiszakadt az óvszer és már napok óta késett, majd nemrég fülig érő szájjal fogtuk egymás kezét az ultrahang képe felett.

Hogy ez mindig ilyen idilli volt e? Lóf**t! :D Két éve közel volt a szakítás is, mert - ahogy mondtam - minden elkövetett hibánkkal egymásnak kellett elszámolnunk. Kemény menet volt, de megdolgoztunk egymásért. Kívántam meg más nőt? Persze. Volt e kísértés? Volt ám! Hogy hűséges voltam e hozzá? Igen, mindig. Nehéz volt? Volt, hogy igen. Volt olyan, is, hogy NAGYON nehéz volt. Összességében pedig mégis inkább könnyű volt, mert ha nem akarod megbántani, akit szeretsz, akkor egyszerűen nem teszed meg, és kész. Ő kívánt e meg más pasit? Igen. Ellenben mindig megoldottuk, és mindig egymás mellett döntöttünk, mert akármilyen mélyponton is volt a kapcsolatunk, akkor is utánaugrottunk volna a másiknak a szakadékba is. Szerintem ezért megéri.

"A félrelépéseknek sincs semmi köze ahhoz, hogy az ember TAPASZTALT e",

Elírtam, bocs.

"Hogy bánom-e? Néha."

Szerintem kár bánkódni az ilyenen. Ha akkor őszintén cselekedtél, akkor az azt jelenti, hogy ott és akkor így láttad jónak, tehát úgymond helyesen cselekedtél. Ilyenkor jönnek a nagy ezoterikus baromságok, mint "nem jött el az ideje" :D. Valójában arról van szó, hogy ha bánod, akkor valószínűleg a tanulságot ennek a hibának köszönheted, azaz ha nem követted volna el, akkor még most sem tudnád, amit tudsz. Azaz ennek meg kellett történnie ahhoz, hogy most értsd a történteket.

"pl sok volt gimis osztálytársam esetében hogy nagyon hamar vmilyen -nék lettek, most meg már nem azok"

Ó igen, ezzel nem is tudod, mennyire egyetértek. Mennyire vakító is tud lenni, amikor az ember büszkén és vakon halad előre azon az úton, amiről azt tanulta, hogy helyes. Addig nem is kezd el gondolkodni, amíg be nem veri a fejét valamibe, mert pontosan úgy él, ahogy az elő van írva, hát azzal nem is lehet gond. Aztán amikor elér egy pontra, ahol mindent kipipált, amit mások vártak el tőle, akkor hirtelen elgondolkodik, hogy valamit nagyon elcseszett.

"Fura dolog ez az igazi. Néha már azt sem tudom, létezik e egyáltalán. Hisz az elvileg nem lehet igazi, akivel már nem vagyunk együtt. Vagy igen?"

Szerintem nem létezik egyetlen ember, aki neked lett szánva, csak vannak emberek, akikkel jobban, és vannak, akikkel kevésbé jobban passzolsz. Ilyen értelemben több igazi is van, mert nyilván létezik egy csomó ember, akivel képes lennél boldogan élni. A kérdés, hogy megtalálod e, és, hogy ő is ugyanazt akarja e, mint te.

"De mondjuk én most is azt mondom, h inkább keresem 33 évesen a PÁROM, mint állnék itt, elválva, 2-3 gyerekkel."

Abszolút egyetértek. Szerintem nem volna rossz végre megértetni az emberekkel, hogy nem attól lesznek valakik, mert van valakijük. Egy párkapcsolat ne legyen menekülés és ne legyen önértékelési tényező. Ha az emberek képesek lennének önállóan is boldogak lenni, sokkal nagyobb eséllyel élnének végül boldog párkapcsolatban, mint azok, akik pánikszerűen jelöltet keresnek egy kiépített szerepre. A párod a társad és boldogságod legyen és ne az álmaid eszköze, ami szükséges ahhoz, hogy elvárt életet élhess.

sokan társfüggnek úgy, nem is tudnak róla.

Hát én amúgy kicsit ilyen fatalista vagyok és hiszek is egy kicsit ebben az egy db igaziban és szeretném hinni, ha pl már találkoztam vele de nem a jó időben voltunk együtt, akkor az élet összezavar még minket. Rosszabb napjaimon meg úgy vagyok vele, ha Ő volt (akit elveszítettem)nem nagyon tudom elhinni, h lehetek még vkivel olyan őszinte, nyugodt, kiegyensúlyozott, boldog.

Hullámzó ez nálam nagyon, pedig igyekszem következetek lenni és logikus.

Tudom, h ez az okfejtés nem éppen az volt, dehát hit és remény nélkül hová lenne az ember?