Nagyon bonyolult és nehéz történet ez. Visszakaphatom még? (Hosszú, de megéri elolvasni)

Nagyon régóta szerelmes voltam egy lányba. Osztálytársam. (Tudom, hogy házi nyúlra nem lövünk, talán most szívom meg igazán.) Tavaly ilyenkor kezdtem nála próbálkozni, akkor sikertelenül, de tavasszal újrakezdtem, és május végére összejöttünk. Neki ugyan már volt egy kapcsolata előttem, de az nagyon nem volt komoly,nem voltak benne érzelmek, szóval mondhatni ez volt mindkettőnk első igazi kapcsolata. Nehéz körülmények között kezdtük, és csináltuk, mert ő kollégista, és 100km-re lakik tőlem, szóval nem nagyon engedhettük meg magunknak, hogy iskolaidőben hétvégén találkozzunk, meg koli miatt hétköznap sem nagyon, és három hét volt hátra a suliból, szóval nyáron meg aztán még nehezebb lett volna. Nem is akart először belevágni, nagyon félt, hogy mi lesz majd nyáron, de meggyőztem, és felejthetetlen nyarunk volt, és mindketten megegyeztünk, hogy ez volt életünk legboldogabb nyara. Zenélek, zenész szeretnék lenni ha eljutok odáig, szóval még egy gyönyörű számot is írtam neki, ami stúdióminőségben fel is lett véve. Nem mindig tudtunk találkozni, de nagyon egy hullámhosszon voltunk. Sok helyen jártunk, nagyon szerettük egymást, és tisztában vagyok vele, hogy nincs viszonyítási alapom, de úgy érzem, hogy sokkal bensőségesebb volt a mi kapcsolatunk, mint egy átlagos kapcsolat, olyan dolgokat mondtunk el egymásnak, és olyan falakat romboltunk le egymásban, amiről az életben nem gondoltam volna, hogy sikerülhet. Mindenki azt mondta, hogy nagyszerű páros vagyunk, és hogy ekkora barmokat nem láttak még (persze jó értelemben :D). Nyáron nekem pótvizsgáznom kellett három tantárgyból is, szóval azért annyira nem volt felhőtlen, de akkora erőt adott, hogy sikerült megcsinálnom, és szomorú magamra nézve, de inkább azért csináltam, hogy vele lehessek, mintsem azért, mert a jövőmre gondoltam volna. Aztán most belevágtunk az új tanévbe. Elég szar órarendünk lett, szóval kevesebbet tudtunk találkozni iskolán kívül, mint az előző tanévben, de megoldottuk, és örültünk neki, mert még mindig többet tudtunk találkozni mint nyáron, holott ez már nem annyira volt intim, mint annak idején. Szeptember közepe felé elkezdtek sűrűsödni közöttünk a viták. Nagy részben nem személyesen, hanem chaten történt, ami tudom, hogy hiba volt. Nem voltak ezek durva viták, nem sértegettük egymást, nem kiabáltunk egymással, de mindkettőnket felzaklatta, őt talán jobban. Átbeszéltük többször a dolgokat, de igazából megoldást sosem találtunk ki rá. A múlthét előtti hétvége aztán megint olyan volt mint a nyár, mert elutaztam hozzájuk. Nyugodt környezetben átbeszéltük ismét a dolgokat, és könnyekkel küszködve megbeszéltük, hogy kitartunk egymás mellett még nagyon sokáig. Talán olyan boldogok voltunk akkor, mint még sosem. Aztán múlthét szerdán megint összevesztünk, természetesen nem személyesen. Akkor elment chatről, nem vette fel a telefont, úgy voltam vele, hogy kidühöngi magát, aztán majd a másnapot követően megbeszéljük, mert másnap versenyre voltunk hivatalosak mindketten. Másnap reggel viszont félrehívott, és azt mondta, ezt nem szeretné tovább csinálni, mert úgy is csak vitatkozás lenne belőle. Könyörögtem, győzködtem, de sehogy sem akarta folytatni a kapcsolatot, aztán sírva elváltunk (férfi létemre kib*szott egy p*csa voltam, ő jobban bírta). Kérdeztem, hogy szeret-e még. Akkor mondta, hogy igen, és elsírta magát. Én hazamentem, és csak egy pánikroham mentett meg attól, hogy hülyeséget csináljak. A nap hátralévő részére nem is nagyon emlékszek, volt amikor kint kószáltam a hidegben egy pólóban, és nem tudom hogyan jutottam oda, szóval nagyon durván sokkos állapotban voltam. Aztán meggyőzték még aznap, hogy gondolkodjon a dolgon, üljünk le, és beszéljük meg pénteken. A péntek pokoli volt... Egész nap látni, és úgy csinálni, mintha ott sem lenne 4 hónap ennyire intenzív szerelem után... Nem kívánom senkinek. Délután beszéltünk. Ő úgy kezdte a beszélgetést, hogy nem akarja folytatni. Anyával kölcsönösen szerették egymást, úgyhogy azzal végül meggyőztem, hogy hallgassa meg őt majd vasárnap, addig ne döntsön semmi felől, mert ő tud nekünk segíteni, sok embernek segített már ilyen téren, és ő is nagyon tapasztalt ilyen téren, no meg hallgatnak rá az emberek, és ő is szerette volna, ha együtt maradunk. Nem beszéltünk, nem is kerestük egymást vasárnapig. Tegnap lejött, az úton poénkodtunk, látszott, hogy vidám volt, felszabadulttá sikerült tennem. Elmondtam még neki a beszélgetés előtt sok mindent, főleg azt, hogy ne féljen boldognak lenni, mert mint kiderült, azért nem akarja folytatni, mert nagyon fél, hogy újra vita lenne belőle. Hiába mondja neki mindenki, hogy nagyon érdemes adni a dolognak egy esélyt. Megtörtént a beszélgetés, természetesen még mindig nem akarja folytatni. Nagyon fél a csalódástól, szerintem ebben az is benne van, hogy az édesapjában már nagyon sokat csalódott. Végeredmény az lett, hogy nagyon szeret, de borzasztóan fél, és azt hiszi , hogy ha folytatjuk, akkor felemésztjük egymást, pedig nagyon figyelnék rá és segítenék neki, nekem mindennél fontosabb az ő boldogsága.

És itt jön a legbonyolultabb része a dolognak:

Beszélgetés után kettesben maradtunk, fogtuk egymás kezét, és még mi is dumáltunk egy kicsit arról, hogy hogyan tovább és végső elkeseredettségemben még győzködni próbáltam. Mikor felálltunk megölelt, majd megpusziltam, erre félve, de is adott egy puszit. A visszaúton vele mentem, a kocsiban végig átkaroltuk egymást, fogtuk egymás kezét. Durva, de megbeszéltük, hogy chatelni fogunk, és hogy beszélgetünk még. Mielőtt elköszönt mindketten kimondtuk, hogy nagyon hálásak vagyunk egymásnak a négy hónapért, és hogy mindig számíthatunk majd egymásra.

A mai nap a suliban visszahozta a cuccokat. Megbeszéltük, hogy holnap maradunk egy kicsit beszélgetni, mint régen. A nap folyamán sokszor szemeztünk. Először én kerestem a társaságát, zavarban volt, de utána felszabadultabb volt. Utána ő jött oda beszélgetni, majd mikor elment, még visszanézett rám mosolyogva. Nagyon harcol magával, mert egyszer rám sem bír nézni, máskor meg azt érzem, hogy legszívesebben visszavonná a döntését. A nap végén kikísértem a suli elé. Mondtam neki, hogy várjunk egy hónapot, hogy hogyan viszonyulunk majd egymáshoz, bár szerintem nem fogta fel, hogy ezt a folytatásra értettem, mert korábban a szünet lehetőségétől is elzárkózott. Öleléssel köszöntünk el.

Össze van zavarodva, fél a csalódástól, de szeret. Én most várok, megpróbálok vele kedves és közvetlen lenni, de nem tudom mit tehetnék még, mert nagyon vissza akarom kapni, és ha ez az állapot marad, úgy is csak felemésztenénk egymást, még akkor is, ha egyáltalán nem beszélünk egymással. Többet veszíthetünk ezzel, mint nyerhetünk, és ezt ő is nagyon jól tudja, de fél. Intelligens embernek tartom magunkat, meg tudnánk oldani. Nem akarom, hogy így vége legyen. Szeretném saját magától is megmenteni, mert így egyedül fog maradni a későbbiekben, ha ennyire tart a dologtól. Nem akarom, hogy megkeseredett legyen, és az külön öröm lenne, ha visszakaphatnám. Nagyon kérlek, hogy segítsetek!

17/F ; 16/L