Elmondjam neki?

Szerintem mondd el. Az őszinteség minden helyzetben alap.

De beszéld meg vele, hogy elég erős vagy ehhez, és szeretnéd hogy ne változtasson az életmódján emiatt;)

Tudnia kell, hidd el az sem lenne jobb, ha csak annyit tudna, hogy 6 év után hirtelen kidobtad, akkor is szenvedne, és ha utólag valahogy megtudja, hogy miért, akkor még rosszabb lesz neki, hogy ennyi közös év után épp egy ilyen fontos dolgot nem osztottál meg vele, hanem döntöttél helyette.

Hagyd meg neki a döntés jogát, ő úgyis úgy fog dönteni, ahogy a legjobbnak látja ebben a helyzetben.

Neked pedig kitartás és jobbulást!

szerintem pont most jó, a nyári szünetben, ha elmondod neki. ha hirtelen eszébe jut, hogy otthagyná az egyetemet, akkor sem számítana, hiszen szünet van, most nem tud mit tenni.

és egy-két hónap alatt meg tudod vele értetni, hogy elég neked, ha amikor tud, hazajön, nem kell miattad hazaköltöznie.

de ez egy olyan horderejű ügy, amiről tudnia kell.

Át tudom érezni a helyzetet. Amikor én beteg lettem nagyon sokat őrlődtem azon, hogy elmondjam-e a páromnak, vagy csendben szálljak ki az életéből. És valahogy mindig a második lehetőséggel szimpatizáltam jobban. Úgy gondoltam, hogy ezzel lehetőséget adok neki, egy boldog, teljes életre. Én elmegyek, de ő majd szépen lassan továbblép és boldog lesz. Tényleg egész testemmel és lelkemmel a második lehetőséget akartam választani. Szabadon engedni.

Ugyan mi csak 2 éve voltunk akkor együtt.

Ebből az lett, hogy mikor felhívtam, hogy jöjjön át mert fontos dologról szeretnék beszélni vele én tényleg szakítani akartam. Nem tudtam. Elmondtam neki az igazat, de adtam neki lehetőséget, hogy lelépjen. Nem tette. Minden egyes kemoterápia után fogta a kezemet...vagy éppen a hajamat. Én szépen lassan meggyógyultam. És ugyan sok mindenről le kellett mondania, nagy lehetőségeket szalasztott el, pedig sose kértem. Mindig azt mondta "Itt most ketten küzdünk az életedért. Segítek harcolni, ketten erősebbek vagyunk, és ha meggyógyulsz mindent bepótolunk."