A barátom szerelmes belém, de én nem vagyok az, viszont nagyonnagyon szeretem. Volt már valaki ilyen helyzetben? Akkor mi lett a vége? Van olyan, aki esetleg így házasodott össze valakivel? (huszonéves lány)

Kedves #1 válszoló,

"minden nő agyilag hulla" Ez elég rosszindulatú megjegyzés. Véleményem szerint a kérdező érzelmileg össze van zavarodva. Ettől még nem "hulla" agyilag valaki. Másrészt hasonló összezavarodott férfit is ismerek, tehát nem nemfüggő, az ember kerülhet néha olyan új helyzetbe amit nem tud hová tenni.

Én azt tanácsolom ebben az esetben mindenkinek, gondolja újra, hogy mit jelent a szerelem. Nem azt, hogy szeretsz, tisztelsz és elfogadsz valakit? Jó esetben kölcsönösen.. És el tudod képzelni vele az életed, viszont nem szeretnéd elveszíteni, és rosszul esne ha valaki mással látnád. Amikor nincs veled gondolsz rá. Szexuálisan kivánod és élvezitek az együttléteket. Mégis mi a fene kéne még? Aki azt mondja, hogy mindez megvan, de mégsem szerelmes hisz volt már szerelmes és nem érzi ugyanazt, feltenném a kérdést, hogy honnan tudja, hogy az szerelem volt és nem csak fellángolás? Ha az igazi szerelem volt akkor miért nem tartott tovább (esetleg örökké)? Ha nem működött, akkor talán mégsem volt minden rendben.

Tegyünk különbséget a lángoló szerelemmel induló és a nyugis, szeretetteljes-boldogságos párkapcsolatok között.

(mondjuk nevezhetnénk az 1.-t "lángoló szerelemnek", a 2.-at "sima szerelemnek", de egyelőre nem tudjuk melyik az "igazi szerelem" :) )

Az első, "lángoló szerelem" ritkán lesz tartós. Ezért szerintem nincs okunk azt feltételezni, hogy az az igazi szerelem, és nem érdemes azt keresni és arra várni, közben eldobni a másik tipusú szerelmet. Mert valószínűleg csak újra és újra csalódni fogunk. Gondoljatok bele: meglátsz valakit 1-szer, 2-szer és belezúgsz. Ismered azt az embert? Nem, legfeljebb csak bemagyarázod magadnak, elképzelsz magadnak egy ideális párt és ráhúzod az adott személyre, hogy ő az. Aztán szépen lassan, ahogy megismered kibuknak az apró részletek, itt is hibádzik, ott is hibádzik az ideál. De nem baj, még mindig ragaszkodsz az elképzelt ideálhoz, még változtatni is hajlandó vagy rajta, csak hogy jobban illeszkedjen a választottadra. Egy idő után mégis rájössz, hogy nem jó. Erre mondjuk, hogy felszállt a rózsaszin köd. Ekkor jön általában a szakítás vagy ha a megszokás/félelem/sajnálat miatt mégsem következik ez be, akkor szenvedés, megcsalás, stb. Nem mondom, hogy nem lehet valakinek olyan szerencséje, hogy pont olyannal "szeretnek egymásba" akiről később kiderül hogy tényleg egymás ideáljai, de azért ez a ritkább eset. Lehet olyan, hogy átalakul a lángoló szerelem sima szerelemmé. Miért ne lehetne fordítva is? Hogy amikor hónapok alatt mélyebben megiszmersz valakit, akkor rájössz hogy ő ideális? Nyilván, nem lesz akkora bumm, mint ha első látásra hitted volna ezt róla, de a végeredmény számít: az hogy boldog vagy vele, és nem kell attól tartanod, hogy egy napon "felszáll a köd" és semmi sem marad.

Még annyit hozzátennék, hogy aki nem látja be, hogy a "többször is" volt lángoló szerelem nem is volt igazi, az talán azért van, mert ő még nem jutott el a "rózsaszín köd felszálltáig" eddig (vagy max. 1-2-szer, és ez még nem elég bizonyíték neki). Tehát, mielőtt rájött volna hogy tévedett az ideállal kapcsolatban, már dobta a másik fél. Ezért hiheti az ember, hogy "pedig az jó lett volna".

Bocsánat, amiért ilyen nagy filozófiai mélységekbe bocsátkozom, de az ilyen jellegű kérdéseket szerintem semmiképpen nem lehet 1 mondatban megválaszolni. Érdemes elgondolkodni, főleg azoknak akit érint a téma - és a szerelem témája előbb-utóbb mindenkit érint. Azt látom, hogy a szerelem fogalma általában mindenkinek a "lángoló szerelmet" jelenti. Nagyon leegyszerűsítve a témát, az én véleményem az, hogy mondhatnánk akár úgy is, hogy az előző gondolatban felemlített "lángoló szerelem" jelentse a szerelmet, a "sima szerelem" pedig a tartós boldog párkapcsolatot. A kettőnek nem feltétlenül van köze egymáshoz.

Nagyon szívesem veszem, ha valaki megosztja a hasonló gondolatait, tapasztalatait a témában (mondjuk ha vannak itt olyanok, akik min. 8-10 éve *boldog* párkapcsolatban élnek, hogy az hogy indult, vagy olyanok akik csakis a lángoló szerelmet keresték mindig, hogy megtalálták-e az igazit benne)

Utolsó válaszolónak: nagyon nagyon szépen kifejtetted az egész dolog lelkét. Bár én még "csak" két éve vagyok együtt a párommal, szívesen leírom a saját tapasztalataimat is.

Őszintén be kell vallanom, az első hónapokban átkoztam mindent, amiért nem tudok szerelembe esni Vele. Már akkor is nagyon kötődtem hozzá, de pont az a tökéletes "fellángolás" hiányzott nálam, amit mindenki emleget, és amiről hosszú idők óta álmodoztam. Sokszor dühös voltam, csalódott, pedig imádtam a fiút, lelkitárs volt mindenben, de valahogy úgy éreztem, ez nem elég nekem és hogy becsapom magunkat. Csak mostanában, pár hónapja kezdem megérteni, hogy én bizony pedig szerelmes vagyok, de olyan szinten, mintha már a harmadik életünket kezdtük volna újra együtt élni.

Nem csak arról van szó, hogy ha nincs velem, akkor úgy érzem, hogy a másik felem hiányzik, hanem a hibáival és a különböző arcaival együtt is olyannyira tökéletesen elfogadom és tisztelem őt, hogy emberrel még így nem tettem. Egyszerűen azt hiszem, hogy ennyi idő, 2 év kellett ahhoz, hogy megismerjem őt, hogy megismerjem magamat mellette, és igazán ki tudjam bontakoztatni ezt az érzést. Ha megkérdeznék, hogy le tudnám-e vele élni az életemet, azonnal rávágnám az igent. Egyszerűen mindenben tökéletesek vagyunk együtt, legyőzhetetlennek érzem magunkat, kívánjuk egymást minden percben. Ez egy olyan mély szerelem és szeretet, amivel több évtizedet le tudnánk egymás mellett élni. Talán nem leszünk mindig együtt, nem tudhatom, de nagyon szerencsésnek érzem magamat, hogy most Ő van mellettem, mert rájöttem, mik számítanak igazán, mert olyan dolgokat és érzéseket fedeztem fel, olyan utat jártam be, ami ezentúl mindenben meg fog engem határozni, és a lehető legjobb értelemben. Nagyon sok mindent köszönhetek Neki.

Előző:

Én úgy gondolom, hogy valahol itt kezdődik az igazi szerelem. Amikor 2 év után így beszél valaki a párjáról. Kívánom nektek, hogy örökké tartson, mindig boldogok legyetek együtt!

Az eredeti témához kapcsolódóan, el tudnát mondani, mit éreztél amikor "nem voltál szerelmes"? Hogy tetted magad túl rajta, miért maradtál együtt a barátoddal, hiszen nem tudhattad, hogy egy napon 2 év múlva rájössz hogy mégis szereted. Mi tartott össze akkor titeket? Ő hogy viszonyult hozzád? Amikor rádöbbentél, hogy mégis szerelmes vagy, ez egy új érzés volt? Valami változott benned?

Köszönöm szépen! Én is nagyon remélem, hogy minél tovább megmaradunk egymáséinak. :)

Ahogy említettem, régebben is nagyon kötődtem hozzá, talán megmagyarázni sem tudom ép ésszel, hogy miért és hogyan. Egyszerűen nem tudtam őt elengedni, valami mindig visszasodort hozzá. Van benne, a lényében valami, amit nem tudok megfogalmazni. Nem tagadom, akkoriban többször megfordult a fejemben, hogy véget kellene vessek az egésznek, hiszen nem akartam őt becsapni és magamhoz láncolni, lemeríteni, ahhoz túlságosan is jó ember. Iszonyatosan össze voltam zavarodva, féltem, nem tudtam, mit kellene érezzek, mit akarok, kit akarok. Nekem egyéb súlyos lelki gondjaim is voltak/vannak, talán ezek miatt is fel voltam bolydulva belül. Minden olyan hirtelen jött, szinte rám szakadt, és le kellett tisztáznom az érzéseket. Alapjáraton nehezen nyílok meg, de akkoriban sokszor még jobban begubóztam. Néha őt is hibáztattam, mellette persze bűntudatom volt. Sokszor megjátszottnak éreztem mindent, pedig nagyon kötődtem hozzá, tiszteltem akkor is, felnéztem rá. Közben olyan végtelen figyelemmel és türelemmel fordult felém, hogy szépen lassan megemésztettem magamban mindent, ami felgyűlt, és azt hiszem, hogy most kezdek tisztán látni. Lehet bután fog hangzani, de talán ő tartott össze minket a leginkább. Nem engedett engem elveszni, pedig a zárkózottságommal, a dühömmel és a kimondatlan szavakkal sokszor megbántottam őt. Borzalmasan hálás vagyok neki, de nem ez mozgat főleg, tehát nem kényszerből érzem, hogy muszáj vele lennem. Régebben mindent túlagyaltam (néha most is), pedig egyszerűen ennek így kell lennie.

Nem mondanám teljesen új érzésnek ezt a szerelmet, inkább úgy fogalmaznék, hogy egyfajta kibontakozása a réginek, egy megnyílás. Sokat változtam, iszonyatosan sokat, kiszélesedett a látóköröm, felnőttem hozzá, már bármit be és el tudok fogadni. Úgy is mondhatnám, hogy sokan mások először szerelmesek, majd a hibák megismerése után eltűnik a köd - én először a hibákat kutattam, megismertem őt minden magasságában és mélységében, és ezek után vagyok belebolondulva, mindenféle köd nélkül. Ez valami egészen reális, tiszta szerelem, amiben mindig tudunk valami újat mutatni a másiknak, amiben folyton idomulunk és simítunk. Szoktunk vitatkozni, de veszekedni alig. Mondhatnám, hogy már egyfajta "fellángolásaim" is vannak iránta, most valahogy úgy vagyok, hogy egyre jobban és jobban őt akarom, mert egymáshoz tartozunk. Akármi lesz, tudom, hogy mindig számíthatok rá, és ő is rám. Azt hiszem, semmi más nem kell, semmi más nem számít. :)