Indokolatlanul akarok szakítani?

Köszönöm mindenkinek a hozzászólását.

Ma beszélgetek vele még hosszasabban. Most ő iskolában van, de tudtunk beszélgetni neten, és megemlítettem neki pár dolgot.

Azt mondta, hullámvölgyben van, és nem is tudja megfogalmazni konkrétan miért viselkedik így, de ő (szerinte is) nem ilyen. Sokkal odaadóbb és nem ilyen befásult, unalmas.

Azt mondta, hogy tőlem mindig mindent megkapott és fogalma sincs, miért nem viszonozta, nagyon szégyelli magát. Eddig ezeket mondta/írta. Hogyha haza jött folytatjuk. Én mindig vevő vagyok a beszélgetésekre, mindenkivel csak így tudtunk megegyezni, vagy kibékülni, vagy bármi is legyen. A beszélgetés mindenre, vagyis SOK mindenre megoldás.

Nem akartam egyébként esélyt adni, mert sokat kapott már.

Ismerem őt, ha szerelmes is volt, de elmúlt, még szeret(het), csak nem mutatja ki. Anyukája felé sem, testvére felé sem... lehet, tényleg ilyen "keményebb" típus.

Nem mondom, hogy nyáladzani kell, de pl megírni egy cetlit, hogy remélem jól aludtál, szeretlek... szóval ebben semmi nyálas vagy érzelgős sincs. Nem kell előttem sírnia, meg bocsánatért esedezni, stb.

Túlzásokba ne essünk, egyszerűen annyi, hogy együtt élek valakivel, és vállalom azt, hogy a kapcsolatomat ÉPÍTEM, ÁPOLOM és nem hanyagolom el... mert ez lesz vagy még rosszabb is lehet a vége(szakítás, félrelépés, nagy viták stb).

Nagyon kíváncsi leszek...

Ami bántott, az az hogy nem voltam Nő és Társ sem a szemében sokszor.

Míg én csak adtam és adtam... és nem vártam el - hanem jól esett volna kapni valamit.. egy picikét. Simogatás, ölelés, vagy mondaná, hogy: szeretlek...

Nem kell virág, nem kell vacsora, nem kell semmi... ezek a pillanatok amik mindent megérnek és ezért érdemes élni! Hogy boldogok vagyunk, és nem az anyagiak miatt, hanem mert egymásnak vagyunk. Milyen szép szókapcsolat: egymásnak vagyunk - egymásnak lenni! :)