Lányok, mit gondoltok, van összefüggés a párkapcsolatban való viselkedésetek és az apa-lány kapcsolat közt?

Köszi a választ.

Azért gondolkodtam el ezen, mert nekem eddig minden kapcsolatom félresiklott és leginkább azért, mert kevésnek éreztem magam (külsőre és belsőre is). Pedig a visszaigazolások alapján jól nézek ki (én is így látom) és szívesen beszélgetek emberekkel, de ha párkapcsolatra kerül a sor, akkor katasztrófális a helyzet.

Apukám állandóan kritizál (a hajamat nem lehet úgy belőni, hogy ne szóljon be rá, az öltözködésem is mindig megszólja, pedig teljesen normálisan öltözök, ha felszedek pár kilót, beszól, ha leadok, akkor is, amúgy naponta elmondja, hogy nem vagyok normális stb.) Beszélgetni nem szoktunk, teszem hozzá szerintem nem is tudnánk. Fiútesómmal is ugyanezt csinálja.

És úgy érzem, hogy emiatt mennek tönkre a kapcsolataim. 25 évesen egy hosszabb kapcsolatot nem tudok felmutatni.

5., na valahogy így vagyok én is a párkapcsolatot leszámítva. Nincsenek barátaim, még beilleszkedni sem tudok pl. új munkahelyen. Állandóan az jár a fejemben, hogy tuti nem csípnek és ki tudja, miket gondolnak rólam. Emiatt néha elég arrogáns vagyok és egy idő után egyáltalán nem tudok kijönni senkivel. Azt szokták mondani, hogy fent hordom az orrom, miközben épp az ellenkezője van. Csak épp nem lógatom az orrom a sarokba kuporodva, hanem felemelem a fejem és a szemébe merek nézni az embereknek. Ha a véleményemet kérdezi pl. egy kolléganő az új frizurájával kapcsolatban, akkor megmondom, ha nem áll jól neki és máris én vagyok a bunkó.

Emellett úgy érzem, hogy kezdek olyan lenni, mint az apám: egyre többször kapom magam azon, hogy kritizálok másokat gondolatban és a hozzám közeledő fiúkról is úgy beszélem le magam, hogy kikeresem a hibát bennük, ami miatt nem járnék velük. Teszem hozzá apám az eddigi barátaimat is mind megszólta.

Emellett úgy érzem, hogy alkalmatlan vagyok az életre. Emlékszem, kisebb koromban bármit mondtam, hogy ez vagy az akarok lenni, mindenre ez volt a válasz: "te ahhhoz hülye vagy", így egy idő után nem motivált semmi, közepes tanuló voltam. Elkezdtem egy fősulit anyám unszolására, de mivel nem tudtam beillaszkedni, otthagytam és elmentem dolgozni, aztán elvesztettem a munkahelyem és most a szülők tartanak el. Nélkülük már sehol se lennék, és ha dolgozni fogok, minimálbérből nehéz lesz családot alapítani. Nem tudom mihez kezdhetnék... Bármibe fogok, apám sosem dicsér meg.

Bár azt sosem szarta le, hogy hol vagyok, mivel sosem mehettem sehova, mert az osztálytársaim ált. suliban, akik kimentem sétálni együtt, beszélgetni, azokra azt mondta, hogy ribancok lesznek (az akkori 11-14 évesekre nem volt jellemző a ribanckodás sem). Mostpedig azok a lányok több éves kapcsolatban vannak (fejenként kb. 2 barátjuk volt), én meg túl vagyok 8 pasin...

Nem tudok hinni benne, hogy lehet valaha normális életem és azt sem tudom, hogy ezért mit tehetnék. Úgy boszant, hogy más rendes emberek meghalnak ilyen-olyan betegségekben, akik szeretnek/szeretnének élni, nekem meg jogom van az élethez...