Járt már valaki hasonló cipőben?

Történetünk ezzel a sráccal már több, mint 2 évre nyúlik vissza. Ő 27 én 23 jelenleg. Nem vagyunk együtt, soha nem is voltunk, se veled se nélküled kapcsolat, de attól jóval több, hogy szeretőnek mondjuk egymást. Szexuálisan nagyon passzolunk, én úgy érzem, hogy nem csak ezen a téren, de valahogy mégsem jutunk előrébb soha. Először kezdődött a "nem akarlak bántani, te jobbat érdemelsz" szöveggel, aztán " ő még nem tudja redbetenni az életét", de engem mégsem enged el. Akkor találkoztunk, amikor neki volt ideje, ha eltűnt két hétre utána ugyanúgy megkeresett, mintha mi sem történt volna. Eddig magamban is kerestem a hibát, de úgy gondolom én kitarottam mellette mindenben, bármi bánata/öröme volt hozzá jöhetett, én mindent próbáltam elnézően kezelni és megértő lenni. Részemről első szerelem, valószínű, hogy ezért ez a végtelen ragaszkodás. A napokban aztán teljesen véletlenül, jutott egy olyan információ a birtokomba, ami mindent átértékel. Ez nem más, mint hogy a szülei idősek, konzervatívak, és 27 évesen ő még mindig apuci és anyuci kicsi fiacskája. A szüleivel én soha nem találkoztam, beszélni sem beszélt róluk, csak egy-két félmondatot. És így már összeállt a kép a fejemben. Ezért nem találkozhatunk mi amikor akarunk, mert neki el kell otthon számolni, kocsit nem vehet magának, önálló életet nem kezdhet. Szembeszállni nem ver velük, már csak tiszteletből sem, nekem elmondani nem meri, mert azt gondolja, hogy mi lesz így a kifelé mutatott imázsával, a magabiztos, önálló férfival, aki után minden nő szalad. Volt már esetleg valaki hasonló szituációban, vagy esetleg tudna adni külső szemmel tanácsot, mert én már végképp nem tudom mit tegyek? Én ezt a témát nem hozhatom fel, mert mit is modnanék, ő magától nem mondja, csak annyit veszek észre, hogy 1-2 óra múlva neki menni-e kell haza, mint egy pisis 15 éves gyereknek. Meddig "pazaroljam" még rá az időmet, hiszen jelen állapotban nem úgy tűnik, hogy ő bármerre is lépne, még ha lépni szeretne is, nem fog, inkább magába folytja.