Tényleg vannak olyanok, akiknek ilyen az életük?

Az emberek többségének ilyen az élete. Csak nem mindegy, hogy fogja fel. Lehet, hogy kicsit hímsovinisztának tűnik, de régen (még 30-40 évvel ezelőtt is) a nők tudomásul vették, hogy a férfit nem lehet birtokolni és szerintem nagyjából boldogan éltek a családanya-szerepükben. Azért akkor is voltak boldogtalan nők, nem azt mondom, hogy nem volt családon belüli erőszak, meg nem bántotta őket, hogy a férjük megcsalja, de örültek, hogy van férjük, és eltartja őket. És ez a varázsszó, ugyanis azóta vannak a nagyobb problémák, meg ez az elveszettség, amióta a nők egyenrangúak. Azóta nem találjuk a helyünket, a mostani 20-30-as korosztálynak már az anyja is emancipált nő volt, nem látott olyan mintát, hogyan lehet családanyaként boldognak lenni.

Nem tudom, hova vezet ez, de én egyedül nevelem a gyerekem majdnem születése óta és csak néha érzem, hogy állandó kapcsolatra lenne szükségem. A férfiak sem tudnak mit kezdeni magukkal, mert a klasszikus férfi-családfenntartó modell megszűnt létezni. Nem érzik eléggé fontosnak magukat és ezért is hűtlenkednek. De persze nemcsak ezért. Szóval kérdésedre a válasz: igen, a legtöbb nőnek ilyen az élete és akiken nem látszik, azok nagy részének is ilyen. Ismerek több olyan házaspárt, hogy kifelé játsszák a nagy happy-t, közben meg tudom, hogy mint PÁR, nem működnek már régen. Gazdasági egységet tartanak fenn. (Ami egyébként a házasság elsőszámú célja.)

35/N