Az normális, hogy nem merek összejönni senkivel, mert félek, hogy esetleg érzelmileg bántanának?

Én is így voltam.. néha még vagyok is.

Általános iskola, csúfolás, kiközösítés, lelki, néha testi bántások, szomorúság, viszonzatlan szerelem, rossz családi kapcsolatok... Nagyon féltem én is, hogy soha többé nem tudok megbízni senkiben, vagy ha igen, akkor a legelső adódó alkalommal át fog ejteni. Nagyon sok ideig úgy voltam vele, hogy nem kell nekem senki, elleszek egyedül is, nem kellenek újabb és újabb bántások.

Aztán eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább: kell találnom barátokat, akik kihúznak a sz.rból, akikkel tudok lógni, beszélgetni.

Augusztusban felregisztráltam társkeresőre, mert meguntam, hogy nincs mellettem senki, akihez hozzábújhatnék, szeretnék, ill. szeretet adhatna. Ott megismertem egy srácot, akivel össze is jöttünk, és azóta is együtt vagyunk. Mindkettőnknek ez az első kapcsolata, szüzek is voltunk:) Ő tudja, hogy eléggé nehezen bízok meg másokban, már az elején rájött, nem is kellett vele "közölnöm", de nem adta fel, nem ment r.banchoz, nem hagyott el.

Teljesen visszahúzódó voltam, alig mertem beszélni vele, mert attól féltem, hogy mi lesz ha butának vagy unalmasnak fog tartani? Szép lassan felbátorodtam (sokban segített az, hogy mindig mondogatta, hogy gyönyörű vagyok, meg hogy milyen szerencsés, hogy megtalált, meg hogy megfogta az Isten lábát... és bizonyította is) most pedig teljesen kicseréltek.:) Bár néha még mikor a múltra gondolok, eszembe jut, hogy vajon tényleg engem akar-e, nem csak beéri velem, de akkor a szemébe nézek, és minden világossá válik!

A csalódástól mindenki fél, de ha nem engedsz az érzelmeidnek, és mindig a múltban élsz, sohasem fogsz tudni boldognak lenni. Nem tudom, hogy neked volt-e a múltban ilyen bántásokkal teli korszakod, de esetleg keress fel egy pszichológust, aki segít helyretenni a dolgokat.

Remélem, használt valamit, hogy ennyit gépeltem?! :) Ha valami kérdésed van, vagy beszélgetni szeretnél, írj nyugodtan! 17L