Hogy lehet ezt feldolgozni? Mit csináljak, hogy ne emésszem magam folyamatosan?

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a válaszát.

Sajnos úgymond várható volt, hogy szétmegyünk. Ő úgy gondolja, hogy nem igazán hibás ebben, mert nem akart olyan dolgokon változtatni, amik engem zavartak, emiatt én sokszor ideges lettem, veszekedés lett belőle, amit ő megelégelt. Apró kis dolgok voltak, pl. soha nem mentünk el sehová, otthon ültünk állandóan. Mostanában ő át se jött, nekem kellett mindig utaznom 1,5-2 órát, mert ő sajnálta sokszor a benzint, hogy eljöjjön hozzám, meg az volt az indok még, hogy nem kíváncsi anyámra, meg öcsém barátnőjére...ha átmentem, akkor első dolgom volt, hogy rendbe tettem a lakást, meg főztem, ami sokszor este 9-fél 10ig is eltartott, ő meg alig akart segíteni, vagy nem is segített. Sokszor meg kelhettem 5 órakor, mert jönnöm kellett korán dolgozni. Tulajdonképpen ebből állt így a kapcsolatunk hónapok óta. Én szívesen megcsináltam ezeket neki, mert házias vagyok, és szeretek másokról gondoskodni, na de amikor minden egyes alkalommal ez van hónapok óta, akkor azért kicsit rosszul esik. És akkor a fejéhez vágtam ezt kb. 2 hete, és azt mondta utána, hogy igazam van és nem akar kihasználni emiatt sem, de ő már nem szeret, és adjak neki egy kis időt, hogy átgondolja, addig meg találkozzunk heti 1x. Ez volt szerda este, azóta nem találkoztunk, úgy volt hogy tegnap átjön értem, mert jött fel vidékről a szüleitől, de egy munka miatt nem tudott jönni, így ma délutánt beszéltünk meg, hogy átmegyek és ott alszok nála. Aztán hívott fél 1kor most hajnalban egy másik dolog miatt, és mondtam neki, hogy tegyük le, mert álmos vagyok és korán kelek, mondta hogy várjak még, mondani szeretne valamit, csak arra kér, hogy ne sírjak...és akkor mondta ezt, hogy nem akarja már folytatni, mert nem látja értelmét, kár húzni úgy, hogy ő már nem szeret és úgy érzi nem is fog már, egyikünknek se jó így. Ezt el akarta már mondani múlt héten is, de annyira sírtam akkor is, hogy nem tudta mondani, mert attól félt, még rosszabbul leszek.

Na mindegy, nem húzom tovább, a lényeg, hogy végülis ő elhidegült tőlem, én próbáltam változni, hogy ne legyek hisztis, de ehhez ő is kellett volna, de ő nem volt hajlandó változni. Pedig én csak annyit kértem tőle, hogy ne piszkáljon, amikor ott vagyok (viccesen mindig piszkált, de egy idő után már rosszul esett), meg hogy menjünk el valahová, de ezek nem történtek meg, így meg én se tudok változni. Mondta, hogy érzi, hogy én próbálok változni, de ő meg nem tud és így semmi értelme.

Biztos most nagyon zavaros, amit írtam, de hajnal 4ig nem aludtam semmit, és keltem fél 7kor. :( Azért remélem a lényeg érezhető belőle...

Remélem nemsoká jobb lesz, szeretnék végre boldog lenni. :( A legrosszabb, ha eszembe jutnak a régi, szép emlékek, mert nagyon sok van. :(

Ha nem is ma, de holnap valamikor mindenképp írni fogok privátot 1-2 válaszolónak, köszönöm, hogy meghallgattok, jól esik kibeszélni magamból. Ha érdekel még valaki részlet esetleg, nyugodtan írjon, jól esnek most a biztató válaszok. Én sem voltam még ez előtt ilyen helyzetben, mert ő az első igazi komoly kapcsolatom, előtte csak ilyen 1-2 hónapos próbálkozások voltak...

Most sajnos mennem kell dolgozni, ezért nem biztos, hogy nagyon aktív leszek itt, de mindenképp próbálok majd válaszolgatni.

Köszönöm szépen mindenkinek a válaszát!

Tegnap végül átmentem hozzá estefelé, összeszedtem a maradék cuccaimat, és hazahozott. Nagyon rossz volt, azért mégis csak 4 év...a baráti viszonyt azért megtartjuk, szerintem semmi értelme rosszban lenni, ha nincs miért. Ha azt nézzük, akkor nincs oka egyikünknek sem, hogy megszakítsuk teljesen a kapcsolatot, csak már, mint társak, nem működött együtt, sajnos. Ma már kicsit jobban érzem magam, mint tegnap, szerencsére tudtam beszélni a barátnőmmel, aki segített nekem, hasonló történt vele nyáron, akkor én láttam el mindenféle tanácsokkal, most meg ő leírta nekem a tapasztaltait, és próbálom helyesen felfogni a dolgokat. Rég óta nem működött ez már, csak tényleg a megszokás annyira erősen tartotta mindkettőnket (főleg engem), hogy nem tudtam elengedni. De muszáj lesz. Akkor is, ha még érzelmileg kötődöm hozzá. Ha nem is annyira, mint az elején, de még valamennyire igen. Muszáj tovább lépnem. Elhatároztam, hogy elmegyek fodrászhoz, veszek egy pár új ruhát, megint elkezdek lovagolni (versenyszerűen díjugrattam, csak különböző okok miatt pár éve ez abba maradt), lejárok továbbra is konditerembe, és aztán várom a jószerencsét. Mást nem tudok tenni...