Hogy lehet leállítani, és megpuhítani egy zsarnok nőt?

Az ilyen embereknek sajnos tényleg kisebbségi komplexusuk van, gyakran önbizalomhiányban szenvednek. Ezért van az, hogy azt hiszik, ő a világ urai és másokon törik az ostort.

Ha a női hiúságát előcsalogatod, akkor szinte majd kenyérre lehet kenni. Kezdj el neki bókolni, hogy ő milyen szép, okos stb. Segíts neki a házimunkában stb. Ha elárasztod ilyen apró figyelmességekkel, akkor hidd el, hogy meg fogja hálálni. Magát a személyiségét viszont nem tudod megváltoztatni. El kell fogadnod olyannak, amilyen. Hiszen nem hiába jöttetek össze, nem?

igen,valoszinuleg a kisebbsegi komplexus eleg nagy szerepet jatszhat ebben a kerdesben.ha a nyilt,normalis kommunikacio nem mukodik,es mindenkeppen valami trukkhoz szeretnel folyamodni,akkor probald meg esetleg azt,hogy egy hetig ugy viselkedsz vele,ahogyan o veled.ha ez sem valik be,es nem nez magaba,nem gondolkodik el a viselkedesen,es megis nagyon szeretnel vele maradni,akkor egy parterapeuta megoldast jelenthet,elvegre is,mas az,ha az ember egy kivulallotol hall dolgokat,es megint mas,ha a sajat parjatol

remelem,megoldodik a helyzetetek

ilyen nőket érdekes, de soha nem hagynak el, sőt tűzbe mennek értük a pasik.

én is ismerek ilyen párokat. a pasinak eszébe nem jut válni, de még csajozni sem. de panaszkodik, segítséget kér. és ennyi. ha meg őket dobja ki az asszony, meg vannak halva.

nem értem ezeket a férfiakat.

nos egy zsarnok nő azért zsarnok, mert nem ejtették még pofára elegen, nincs megtörve.

ha otthagynák a pasik akkor kezdene el gondolkodni és visszavenni magából.

Én lazán fele annyi idős vagyok majdnem, mint te és a párod, de egy kicsit magamra ismertem a kérdésből, így gondoltam ha nem is számít igazán, azért megírom a saját érzéseimet ezzel kapcsolatban.

Én néhány évvel ezelőtt elvesztettem az összes barátomat, bár ezt nem kizárólag magamnak köszönhetem. Jelenleg a párom a mindenem és persze a családom. Igyekeztem a kedvemre formálni és már-már házisárkányként rátelepedni csupán azért, mert az én életmódomnak és elfogásomnak az övé nem felelt meg. A vége felé már ott tartottam, hogy én is éreztem, hogy sok vagyok, de akkor is csak hajtottam a magamét és folyamatosan bele kötöttem, szét romboltam az önbizalmát ahelyett, hogy mellette álltam volna és elárasztottam volna a szeretetemmel.

Ez egyrészt azért volt, mert én nem éreztem azt, hogy igazán szeretne, a tenyerén hordozna, bármit félredobna, ha bajom van és repülne hozzám, hogy én vagyok a mindene, a szíve választottja, az élete értelme.

Egyszer egy nagyobb vitánknál a fejemhez vágta, hogy kettőnk közül én vagyok az, akinek nincsenek barátai és talán nézzek magamba, hogy mitől is lehet ez. Iszonyatosan szíven ütött, jobban fájt, mintha bármi csúnyát mondott volna rám. Tényleg annyira rosszul esett, hogy akkor rengeteget kattogtam rajta és azóta is a fejemben van. Volt már időm ezen eleget rágódni és nem gondolom, hogy olyan elviselhetetlen személyiség lennék, hogy ezért nincsenek barátaim (mint ahogy ő ezt értette anno), viszont rájöttem, hogy a "magányomat" rá vetítettem ki és valahol elvártam volna, hogy ő is csatlakozzon hozzám és éljük kettesben a magányos kis életünket. Azt vettem észre magamon, hogy én irigy vagyok, rosszul esik, hogy neki van kivel elmennie kikapcsolódni, nekem nincs. Ez pedig úgy csapódott le, hogy mindig vitáztam vele, ha elment valahova, hogy már megint nem én és csak a haverok és utána hőbörögtem mindenért, nem lehetett hozzám szólni, semmi nem volt elég jó, stb.

Nehéz ezen változtatni, de nagyon igyekszem! Azzal, hogy a pofámba lett csapva az ajtó, ráadásul elég jól irányzottan, rádöbbentem, hogy őt is elveszítem, ha ezzel nem állok le.

Bocsi, hogy szétrizsáztam, de gondoltam hátha valamire jó lesz az én történetem.