Elhagyni is ugyanúgy fáj, mint elhagyottnak lenni? Ti hogyan küzdöttétek le ezt a bűntudatot?

Életemben először készülök elhagyni valakit, aki nem érdemelné meg. Nincs igazi indok, amit felhozhatnék ellene, amivel megmagyarázhatnám. Ő nem hibázott, nem tehet róla. Az ok csupán az, hogy teljesen más világban él ő, mint én. Egy cseppet sem illünk össze, sem az életfelfogásunk, sem a gondolkodásunk, sem a mozgatórugóink, a logikánk, a jövőképünk, a tetteink, az életvitelünk, de tényleg semmi az égvilágon. Egyszerűen olyanok vagyunk, mint a mágnes végei, amik taszítják egymást. Ő próbált alkalmazkodni, én is, de nem tudunk kifordulni önmagunkból a másik kedvéért, és ami azt illeti én nem is akarok, és mástól sem szeretném, ha megtenné értem. A bűntudatom azért ekkora, mert a hihetetlen szakadék ellenére, ami a személyiségünk között van, ez a fiú szívből szeret engem, mindig azon van, hogy a kedvemben járjon, hogy én boldog legyek, hogy nekem jó legyen. De nem megy. Mert magával a személyiségével van bajom, amit nem akarok megváltoztatni, és amit nem is tudna megváltoztatni. Rosszul érzem magam és boldogtalan vagyok mellette, de ha meg elhagyom, az ő szívét szakítom meg...mégis mit tegyek? Nem bírom ki egyiket sem...

22/L